-Beszélgetés dr. Czirják László professzorral, a Reumatológiai és Immunológiai Klinika vezetőjével
A mediterránumot idézi nemcsak a szobája klímája, de az asztalán található gazdag kaktusz kínálat is. Bevallása szerint ezek a „gyenge kiadások”, otthonában, a zárt kertben vannak az igaziak, amelyek mind a tengerpartról származnak. Sorsukról a természetes szelekció dönt, ám úgy tűnik, szeretete életben tart sok fajtát, még a hatalmas majomkenyérfákat is. Különös büszkeséggel mutatja a falon azt a táblácskát, ami az Európai Reumatológiai Társaságok Szövetségének tiszteletbeli tagságáról ad hírt, és ami a legnagyobb kitüntetése a szervezetnek. Az EULAR főtitkárságot követően, mandátuma lejártakor kapta, ebből évente mindössze egyet-kettőt adományoznak. Hasonlóan csillogó szemmel beszél a Battyány Strattmann életműdíjról, amit tavaly a klinika megalapításáért vehetett át. Sietve hozzáteszi, hogy ebben a munkatársainak is nagy szerepe van. Az emberség, a becsület, a tisztesség és a képzettség náluk kulcsfogalmak, ezen vezérelvek mentén dolgoznak immár 15 éve.
Schweier Rita írása
-A Bőrgyógyászati Klinikával együtt „laknak” az Akác utcai klinikai tömbben, kimaradva a költözésből. Hogyan érinti ez Önöket?
-A sok korszerűtlen telephely gazdaságilag és szakmailag is hátrányos. Ezek centralizálása elkezdődött, és mindig a relatíve újonnan alakult klinika van hátrányban, így aztán mi itt ragadtunk. Nem jó ennyire messze lenni a központi egységektől, de azért meg tudjuk oldani a feladatainkat.
-Az mindenesetre szerencsés, hogy a Bőrgyógyászati Klinika is itt maradt, hisz a szakterületük szorosan összekapcsolódik.
-Igen, hisz a hozzánk érkezők zöme gyulladásos, ún. szisztémás autoimmun beteg, ami azt jelenti, hogy a szervezet védekezőképessége saját maga ellen fordul, és ennek következménye a gyulladás. A bőrgyógyászati kórképek közt is sok az immunológiai eredetű megbetegedés, így nagyon fontos az együttműködésünk.
-Mikor ismerték fel, hogy reumatológia és az immunológia párban jár, azaz a gyulladásos megbetegedéseknek van immunológiai vonatkozása is?
-Korán, ezek az 1960-as években már ismert tények voltak, ugyanakkor történelmileg ez nagyon érdekesen alakult. A szisztémás autoimmun kórképekkel jelentkezők gondozása korábban szétszórt, megosztott volt: foglalkoztak velük a bőrgyógyász kollégák, a belgyógyászok, az angiológusok és a reumatológusok is. Mára Nyugat-Európában, Amerikában és Japánban is kialakult trenddé vált, hogy a betegek a reumatológiai klinikákra mennek, ugyanis felismerték, hogy speciális szakértelem és koordináció szükséges ezekhez a betegekhez, mert sok a problémás szervrendszerük. A reumatológusok képzése is eszerint zajlik.
Az autoimmun betegségeket két nagy csoportra osztjuk. A szisztémás autoimmun betegeknél több szervrendszer érintett, különböző helyeken, ezeket az eseteket kezeljük mi. Ezek jól körülhatárolt kórképek, nem sok, egy tucat, mégis sok embert érint. A szervspecifikus autoimmun betegségeknél pedig csak egy-egy szerv betegszik meg. Utóbbi eseteket – a megbetegedett szervtől függően - a különféle szakterületek látják el. Így például a Basedow-kór – ami egy gyakori pajzsmirigy rendellenesség – a belgyógyász-endokrinológusokhoz tartozik, de vannak a májnak, a vesének, a tüdőnek, vagy az idegrendszernek is klasszikus autoimmun betegségei.
-Mitől függ az, hogy az egész szervezet érintett lesz-e az autoimmunitásban?
-Erre a kérdésre nehéz pontosan felelni, általános választ azonban könnyű adni. Számolni kell egy alapszintű genetikai hajlammal, amit úgy kell elképzelni, hogy nagyon sok gén - több tucat - eltérései kombinálódnak egy-egy betegségnél. A környezeti ártalmak is szerepet játszanak a kialakulásban, ami lehet fertőzés, vegyszer, vagy egyéb, ezeket jóval kevésbé tudjuk definiálni. Ez egy nagyon komplex, sok tényezős játszma, ezért is van az, hogy a szisztémás autoimmun betegségek nagyon egyediek és változatosak. Minden kórkép más és más, ezért a nagy betegségcsoportokon belül alcsoportokat alakítottunk ki, amelyeknek a kezelése eltérő.
-A variabilitás miatt nehéz lehet kutatásokat is folytatniuk.
-Ez így van. A molekuláris biológiai forradalom hatalmas fejlődést hozott számos területen. A nálunk gondozott betegek zöme rheumatoid arthritisszel küzd, mi ezer embert kezelünk, de nagyjából ötvenezer beteggel kell számolni országszerte. Náluk az ún. biológiai terápiás szerek hatákonyak lehetnek – amik immunoglobulinszerű gyártott molekulák – mert képesek gátolni a gyulladásos sejthormonokat. Ezek a szerek nem olcsóak, a kollégáim évente nagyjából másfélmilliárd forint értékű gyógyszert adnak a betegeiknek. Erről a betegségről azt is tudni kell, hogy egy egydimenziós kórkép – idővel az ízületek tönkremennek – a többi szervrendszer kevésbé érintett. A többi betegségnél – lupus, scleroderma, érgyulladás, Sjögren – ahol több szervrendszer is érintett, már a klinikai elemzés is nehézséget okoz. A gyógyszert, a forgalomba hozatal előtt, sok emberen ki kell próbálni, és olyan mérőeszközök is szükségeltetnek, amelyek segítenek állapota javulásának megállapításában. Nehéz mérni azt, ha valakinek a szíve, a tüdeje, a veséje, az ízületei és a bőre is beteg, és ebben a betegségben az egyik így, a másik úgy változik. Klinikánkon a nagy beteganyagokat jól nyilvántartjuk, hosszú távon követjük gondozottjainkat, és a szervezetükben lévő gyulladást igyekszünk megfelelő mérőszámokkal jellemezni. Ezek a kutatások nagy türelmet igényelnek, mert van, hogy csak öt év múlva kapunk eredményt egy-egy adat vizsgálatánál. Elég sok ilyen jellegű kutatást végzünk, és ezeket a munkáinkat a világ vezető lapjaiban is publikáljuk. Ha a klinikum nem tudja megmondani, hogy mit tekint hosszú távú javulásnak, akkor nagyon nehéz az új gyógyszereket kipróbálni. Ez látszik is a gyakorlatban, mert a már említett kulcsbetegségekben drámai áttörést még nem sikerült elérnünk. Nem a potenciálisan hatékony szerek hiányoznak, hanem a mérőeszközökön kell dolgoznunk, és ezt szorgosan végezzük is. Itt egy komplex mérőszámról van szó, ami információt tud adni a különböző szervrendszerekben zajló változásokról. Mondok egy példát: a vörösvérsejt süllyedést mindenki ismeri. Ha valaki kap egy vírusfertőzést, és megemelkedik a vérsejt süllyedése – legyen 90-es, az jó magas – majd az egy hét múlva 70-re csökken, ez klinikailag semmit nem jelent. A vérsejt süllyedés ugyanis nem érzékeny a változásra. Az ellenben sokat jelent, ha normalizálódik, vagy ha alacsony lesz. Nekem tehát olyan mérőszámokat kell kialakítanom, amelyek értékelhetően jelzik a változásokat, tehát azt tudom mondani, hogy ha bizonyos adat csökkent, akkor javult a beteg. A rheumatoid arthitisz esetében ez jól demonstrálható. Ennél a betegségnél tudnunk kell, hogy hány érintett ízület van. A reumatológus-immunológus kolléga 28 ízületet megtapogat, és megmondja, hogy ezekből hány gyulladt és fájdalmas. Ennek alapján születik két adat, mondjuk 10 duzzadt, és 9 fájdalmas. Emellett fontos a laboratóriumi vizsgálat is, amiből ugyancsak származik egy adat, majd egy komplett képlet segítségével – amit a komputer számol ki – keletkezik egy ún. betegségaktivitási szám. A leggyakrabban használt a DAS 28, azaz a 28 ízületet vizsgáló betegségaktivitási mérőszám. Ha a bonyolult formulával kiszámított végeredmény 5,1 fölött van, akkor az a betegség nagyon aktív. Ilyen esetekben adok egy gyógyszert, és ha ez az érték ezután lemegy 3,2 alá, akkor a terápiám rendben van, javult a beteg állapota, folytatható a kezelés. Ha azonban nincs javulás, változtatni kell a terápián. A kezelésünk hasonló a diabéteszesek gondozásához, csak nálunk a mérőszámok nagyon bonyolultak, időnként logaritmikus, exponenciális, és egyéb skálákat kell alkalmaznunk. A rheumatoid arthitiszes értékelés alapját holland kollégák dolgozták ki, egy több mint tíz éves klinikai követőmunka eredményeként, és ezt használjuk mi is. Ám más betegségek esetében nem állunk ennyire jól.
-A steroid gyulladáscsökkentők és a biológiai terápiás szerek mellett van-e elég más típusú gyógyszer a különböző, nagyon egyedi betegségtípusok kezelésére?
-A steroidok mellé sok esetben citosztatikus szereket is adunk. Rhematoid arthitiszben a betegség korai szakaszában átmenetileg fontos a steroid, ám tartósan nem. Vannak olyan kórképek, amelyeknél nem is hat, sőt, a szisztémás sclerodermában kimondottan ártalmas. A steroid egy nagyon jó kezdeti szer, ám hosszú távú alkalmazása esetén sok a mellékhatás, ezért azon igyekszünk, hogy kiváltsuk más szerekkel, ami a betegek zöménél meg is valósítható. Sokat tanultunk az elmúlt évtizedekben. Amikor még belgyógyászati-immunológiai osztályon dolgoztam, akkor a folyosón sétálva látni lehetett, hogy ki szed steroidot, mert a betegek arca eldeformálódott, megduzzadt. Ma már mindössze néhány ilyen betegünk van, de ők is csak a kezdeti fázisban kapnak nagy dózisban steroidot. A kutatások egyik iránya is az, hogy kevesebb hosszú távú mellékhatással bíró szereket adjunk, lassú fejlődés azért tapasztalható ezen a területen.
-Az Ön kutatási fókuszában továbbra is a scleroderma áll?
-Igen, ez a fő kutatási irányom, évtizedek óta vizsgálom ezt a betegséget. Az Európai Scleroderma Szervezet egyik alapítója és főtitkára is voltam, és jelenleg is aktívan dolgozom benne. Hosszú távú publikációim is ebből a szakterületből származnak, klinikánkon négyszáznál is több ilyen beteget gondozunk. Emellett a célirányos lupuszos betegek kezeléséről szóló publikációkban is társszerző vagyok az európai csoportban, továbbá a gyulladásos izombetegségek terén is zajlanak kutatásaink.
-Miért éppen a sclerodermára esett a választása?
-Debrecenben kezdtem a III-as számú Belgyógyászati Klinikán dolgozni, ahol már a belépésemkor nagy hagyományai voltak a lupusz kezelésének, ami miatt a többi betegségre kevesebb figyelem jutott. A szakvizsga környékén beszélgettem a főnökömmel arról, hogy fontos lenne a többi kórképpel is szisztematikusabban foglalkozni. Néhány hónapnyi gondolkodás után ezt elfogadta, majd a kollégák segítségével, a szakvizsga után, fél év alatt 50-60 sclerodermás beteget vettem gondozásba. Innen indult a fókuszálás. Rájöttem, hogy nincs igazán jó kezelés ebben a kórképben, a streoid nem hat, és mivel sok szervrendszert érint nem egyszer súlyosan, foglalkoznunk kell azzal, hogy mit lehet tenni. A megoldatlan kérdések inspiráltak. Sajnos, azóta sincs ún. bázisterápiás szer sclerodermában, amit ha tartósan adok, akkor az a betegség előremenetelét megállítja. Azonban jelenleg zajlanak új, perspektivikus gyógyszer kipróbálások, és ezekben mi is benne vagyunk. Ez egy lassú folyamat, mire ezekből regisztrált szer lesz, az legalább négy-öt év.
„Aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli” - szoktam mondani a hallgatóimnak. Én a 80-as években összegeztem először az általam gondozott betegek túlélési adatait. A szisztémás sclerodermának két alcsoportja van: az egyik enyhébb, a másik súlyosabb, utóbbinál kiterjedt belső szervi- és bőrtünetek is vannak. Ennél a súlyosabb csoportnál az akkori öt éves túlélés 45 százalékos volt. Az egyik PhD-hallgatónk nemrég fejezte be a jelenlegi adatok feldolgozását, és most ez a szám közelít a 80 százalékhoz. Az enyhébb csoportban a számok nem térnek el az átlag populációétól. Ha sikerül találnunk egy bázisterápiás szert, akkor a betegeink életkilásái még jobbak lesznek. Persze, az életminőséggel továbbra is vannak problémák, így bőven van teendőnk is.
-Hányan kutatják a klinikán az autoimmun kórképeket?
-Általában egy PhD-hallgatónk van, most is, mellette még három-négy fiatalabb, és idősebb, tapasztaltabb kolléga dolgozik. Mivel ezek a betegségek a korai fázisukban kezelhetőek jól, ezért 150 klinika részvételével pár éve létrejött egy korai tüneteket észlelő és követő sclerodermás adatbázis. Az alapadatokból már született publikáció, most zajlik a követés, ami azt jelenti, hogy mind a hazai, mind pedig az európai adatokat követjük és használjuk. Több követéses nemzetközi vizsgálatban is benne vagyunk, és nemcsak mi, hanem dr. Komócsi András és dr. Faludi Réka révén a Szívgyógyászati Klinika kardiológus munkatársai is, akik nagyon magas szinten publikálnak is a szakterületükről. Ez egy nyitott kooperáció.
-Az Ön igazgatásának köszönhető, hogy Zürichtől Los Angelesig vannak együttműködő partnereik?
-Biztosan szerepem van benne. A 90-es évek elején volt néhány olyan publikációm, amire felfigyelt a világ. Ismertté váltam, így aztán 1995-ben - egyetlen kelet-európaiként és meglehetősen fiatalként - részt vehettem azon a megbeszélésen, ami Londonban zajlott egy európai szervezet megalakításáról. Később négy évig főtitkára lehettem az Európai Reumatológiai Szervezetnek. Sok továbbképző előadást tartok a környező országokban is, ahova rendszeresen hívnak. Itt már nem pusztán tudományos-szakmai kapcsolatról van szó, hanem barátságról. Érdekes egyébként, hogy nem annyira a sclerodermáról akarnak hallani, sokkal inkább az általános elvekre kíváncsiak. Hatalmas a beteganyag, sokféle a betegség, gyakoriak a komplikált esetek, így viszonylag sok beteget véleményezek. Személyesen kezelt betegem nincs sok, azonban ha a nálunk kezelt több mint háromezer betegből valaki problémás, akkor annak az esetét a kollégáimmal részletesen elemezzük. Ehhez olvasnom kell, és el kell járnom a nagy nemzetközi kongresszusokra, hogy a legfrissebb kutatásokról értesüljek, majd ezeket összegezzem.
-Hogyan van ideje erre a kevés betegre is?
-Jut azért, de nem könnyen. Nagy az adminisztratív terhelés, nehéz a betegek ügyintézése, mert a középgenerációs, jól képzett orvosokból sokan elmentek, hiányukat érezzük a konzíliumokon is. Idő kell a tudományos publikációkhoz, az előadásokhoz, tehát sokat dolgozom. Öt-hatszáz beteget gondoztam addig, amíg nem voltam vezető, most ennek csak a töredékét sikerül. Íróasztal mellett ugyanakkor ma is 12-13 beteg esetét beszéltük végig a kollégáimmal. Hetente kétszer ez így történik, de a hét többi napjára is jut egy-két problémás beteg, tehát sok a klinikai munkám. Több szem többet lát, nálunk ez bejáratódott, és jól működik. Az angolszászok dolgoznak hasonló módszerrel.
-A reumatológiai és az immunológiai osztály mellett decemberben avattak egy újat is, a korai aktív rehabilitációs osztályt, a régi ortopédia helyén. Ide azok kerülhetnek, akiknek viszonylag rövid idővel a műtétjük után fontos helyben a mozgásszervi kezelés és a felügyelet?
-Igen. A betegek egy része mehet a kiválóan működő, ismert rehabilitációs intézményekbe: Szigetvárra, Harkányba, Mohácsra, vagy Dombóvárra. Ám vannak olyanok, akiknél jó, ha az aktív ellátás a közelben zajlik. Természetesen a hirtelen rossz mozgásszervi állapotba került rheumatoid arthitiszes és immunbetegek is megkapják ezt az ellátást, de azért ők képviselik a kisebb arányt. Az egyetemen az elmúlt évekig csak aktív ellátás volt, és nagyon problematikus volt a rehabilitációs szakorvos képzés is. Ilyen típusú mozgásszervi osztály nélkül nehéz bázist is adni ehhez. Szerencsére elindult az a folyamat, ami elősegíti, hogy a rehabilitáció a helyére kerüljön. Ennek ez egy fontos lépése, a nagy mozgásszervi szakmáknál mostantól már létezik egy korai aktív rehabilitációs ellátási lehetőség. Nagyjából tíz éve kezdtem el ezért lobbizni, mert úgy éreztem, hogy egy egyetemnek erre szüksége van. Kellett helyet és pénzt szerezni, ami eltartott egy darabig, de végül sikerült.
-Van elég szakembere a klinikán?
-Lenne, ha nem lenne mindig négy-öt kolléga gyesen, és lenne utánpótlás. Nagyon rosszul fizetett a szakmánk, emiatt a régi klinika tekintélyes része Skandiáviában dolgozik. A debreceni és a szegedi klinikákkal összevetve is kevesen vagyunk, öt-hat szakemberrel látjuk el a több mint háromezer beteget, plusz a negyvenkét ágyat, plusz három nyelven oktatunk, plusz kutatunk. Ide motivált emberek jönnek, de azért ilyen körülmények között nehéz a motiváltságot tartósan fenntartani. Ráadásul a szociális körülményeink is rosszak, nehéz egy alsó középosztálybéli beteget meggyőzni arról, hogy feküdjön be hozzánk. Pályázatok révén reméljük, hogy egyszer mi is elköltözhetünk innen.
-Az oktatás terén tudnak-e valamit tenni az utánpótlás biztosításáért?
-Igyekszünk mindent megtenni. A reumatológia-immunológia egy önálló szakterület, önálló vizsgával. Három-négy évente újraírom a jegyzetet, az előadási anyagaink interneten is elérhetőek, és a gyakorlatok is érdekesek, a hallgatók úgy látják, érdemes ezzel a szakterülettel foglalkozni. Főleg azok a diákok csatlakoznak hozzánk, akik a tudományos diákkörös, vagy a diplomamunkájuk kapcsán kötődnek a klinika valamely szakemberéhez. Ezeknek a hallgatóknak a száma azért is korlátozott, mert kevesen vagyunk, és túl sok diákkal nem tudunk foglalkozni. Ha majd visszajönnek gyesről a munkatársaim, akkor talán még többeket sikerül idecsábítanunk. Volt egyébként egy mélypont néhány éve, amikor országosan sem nagyon volt érdeklődés a szakterületünk iránt, de ez szerencsére elmúlt. Az alapvető problémát a fizetési feltételrendszer jelenti. Ha valaki reumatológus szakorvos szeretne lenni, és a szakvizsgája után itt marad, akkor kétszer-háromszor kevesebbet keres, mintha kimegy területre, és négy rendelőben dolgozik felváltva. Az egyetemen tudomány is van, idegen nyelveken oktatni is kell, ilyen jövedelmi viszonyok mellett azonban ez nem vonzza a fiatalokat. El fog érni a szakemberhiány egy olyan mértéket, amikor ebben is lépni kell, és jelenleg már az utolsó órában tartunk. Tudok olyan közepes méretű várost, ahol a jól működő kórházban egyetlen reumatológus dolgozik, aki már nyugdíjas korú. Bennünket ez különösen sújt, mert ha nő a várakozási idő, amíg a belgyógyászhoz vagy a reumatológushoz elkerül a beteg, akkor elveszítjük azt a nagyon értékes periódust, amikor még korán, hatékonyan el lehet kezdeni a kezelését. Nagyon arisztokratikus, és Magyarországon szokatlan módon úgy járunk el, hogy faxon kérjük a betegek beutalását, egy-két mondatos indoklással. Ha ebből az látszik, hogy egy induló szisztémás betegségről van szó, akkor azt a beteget előrevesszük, és egy-két-három munkanapon belül megnézzük.
-Az autoimmun betegségek krónikusak, gyógyíthatatlanok, komoly fájdalmakkal, pszichés terheléssel járnak. Van-e pszichológusuk a klinikán?
-Sajnos, nincs, pedig szükség lenne rá, ugyanakkor ennek a technikai megoldása lehetetlen. Centralizálni kell a szisztémás autoimmun betegeket, és ez az egész világon így van. Úgy éri meg mindenkinek, ha a kevés centrum sok beteget lát el. Hozzánk nagy távolságról is érkeznek betegek, Somogy, Tolna és Baranya mellett még messzebbről is. Egy pszichológiai gondozást nem lehet 120 kilométerről való bejárással megoldani. Ha egy betegnek kezdetben komoly megküzdési problémája van, akkor természetesen igyekszünk neki segíteni.
-Az talán némi-nemű segítség lehet, hogy léteznek egyesületek, amik összefogják a betegek egy részét, és programokkal, tanácsokkal látják el őket.
-Ez az én szívügyem. A 80-as évek végén egy évig Amerikában dolgoztam, ahol az egész országot felölelő lupusz szervezet vezetőjével, egy kedves idős hölggyel találkoztam. Amikor hazajöttem, még Debrecenben igyekeztem felállítani egy hasonló szervezetet, ám ott ez nem sikerült, aztán a 2000-es évek elején itt megvalósítottam. Ez sok szempontból nehéz feladat, egyrészt azért, mert a klinikának nincs szüksége betegszervezetre, ugyanakkor arra igen, hogy legyen egy civil szervezet, ami a betegek problémáinak megoldásában segítséget nyújthat. Ezért aztán próbálkozásokat tettünk több betegségcsoportban is: lupuszban, sclerodermában, rheumatoid arthitiszben. A sclerodermásoknál a kezdetektől fogva nagyon szerencsésen alakult a vezetés, néhány beteg felkarolta az ügyet, és a munkatársaim is sokat segítettek nekik, nem csak az orvosok, hanem a nővérek, a gyógytornászok is. Ez a szervezet immár több, mint tíz éves, vannak sejtjei Budapesten, Szegeden, Debrecenben, tehát országossá vált, és komoly aktivitást fejt ki. Mi a szakmai hátteret biztosítjuk hozzá, a kikerülő anyagokat lektoráljuk, és nagyon vigyázunk arra, hogy bizonyított, igaz információkat tudjon ez a betegszervezet közvetíteni a tagjai felé. A másik két szervezet sajnos, nem sikertörténet. Oka ennek az is, hogy Magyarországon nehéz civil szervezetet alakítani, főleg az egészségügyben, ahol kiszolgáltatott betegek vannak. A másik ok az, hogy hiányoznak a nem beteg tagok. Nehéz a társadalmat meggyőzni arról, hogy fontos a szolidaritás. További gond még, hogy ha egy szervezet meg is alakul, nehéz a fenntartásához szükséges minimális összegeket is előteremteni. A társadalomnak kellene ezzel kapcsolatban nagyobb pénzügyi felelősséget vállalnia, és gálánsan finanszíroznia, segítenie ezeket a szervezeteket.
-Nagyon elegáns, hamarosan előad az Immunológiai és Biotechnológiai Intézet 25 éves jubileumi rendezvényén. Töretlen az együttműködésük a diagnosztika területén?
-Igen, ez a kapcsolat a kezdetektől nagyon jól alakult, olyannyira, hogy az intézet vezetői abban sem ártatlanok, hogy én eljöttem 1995-ben Debrecenből. Az immunológiai diagnosztika borzasztóan fontos. Nemzetközi brit ellenőrző kontrollokon is átmennek a vizsgálataik, és mi is ellenőrizzük a szérumbankunkból, ha új diagnosztikus eszközt vásárolnak. Ebben az intézetben megvan a megfelelő felszerelés és a szaktudás is a molekuláris biológiai alapszintű kutatásokhoz, és mindig akad olyan PhD-hallgató is, aki a klinika és az intézet közti feladatokat végzi, jelenleg egy sclerodermában kutató munkatársunk van.
-Az mit jelent, hogy megalakult az Immunológiai Kiválósági Központ?
-Mostanában lett ez tendencia, hogy kiválósági központok alakulnak, amik remélhetőleg nagyobb figyelmet és támogatást kapnak a jövőben. Szeretnénk mi is láthatóbbá tenni magunkat. A többes szám az Immunológiai és Biotechnológiai Intézetet, a Reumatológiai és Immunológiai Klinikát, az Idegsebészeti Klinikát, a Bőrgyógyászati Klinikát és a Szívcentrumot jelenti, nevezetesen azokat az immunológiai munkacsoportokat, akik önállóan kutatnak, és segítik a munkánkat.
-Mi késztette arra, hogy reumatológus legyen?
-Hatodéves koromban nem kis vívódások után úgy döntöttem, hogy belgyógyász leszek, és lehetőségem is volt arra, hogy az I-es számú, sok profilú Debreceni Belgyógyászati Klinikán állást kapjak. Nemsokkal előtte alakult a III-as számú Belgyógyászati Klinika egy nagyon dinamikus, motivált csapattal. Mivel az I-es klinikát túl nagynak és merevnek éreztem, ezért a III-ashoz csatlakoztam. Adódott, hogy ha komolyabb tudományos munkát szeretnék végezni, akkor ott van egy jól felszerelt immunlabor, és ezek a kórképek egy belgyógyász szemével is nagyon érdekesek voltak. Részben tehát a véletlenek, részben pedig tudatos döntések járultak hozzá.
-Miért vívódott a belgyógyászattal kapcsolatosan?
-Sokáig úgy éreztem, hogy inkább elméleti kutató szeretnék lenni. Másodévtől demonstrátor voltam a Biológiai Intézetben, végig oktattam is, és több helyre mehettem volna. Ötödév környékén – a hetvenes években járunk - kezdtem el azon gondolkodni, hogy a kutatási perspektívák nagyon szűkek, nehéz külföldre menni és tanulni. Ekkor kezdtem el a klinikum felé orientálódni, amiben nagy szerepük volt azoknak a zseniális belgyógyászoknak, akik az I-es számú Belgyógyászati Klinikán dolgoztak, és akikkel azóta is jó kapcsolatban vagyok.
-Ha még messzebbről közelítünk: családi indíttatás az orvoslás iránti érdeklődése?
-Minden oldalról többedik generációs értelmiségi vagyok, döntően állatorvosok vannak a családunkban. Ezt a hivatást űzte az egyik nagyapám, az édesapám, és jelenleg az öcsém is, a többiek pedig pedagógusok voltak. Püspökladányban jártam általános-és középiskolába, akkoriban az elméleti kérdések érdekeltek igazán, az, hogy mi miért van, és mi az alap. Kutató szerettem volna lenni, és azt tanácsolták, hogy az orvosi egyetem az, ami a legtöbb választást adhatja e tekintetben. A felvételi nem volt nehéz, mert szaktanári felkészítés nélkül negyedikesként második voltam az országos biológia versenyen. Később a kutatás mellett érdeklődésem a betegek felé fordult, és az elmúlt 20-25 évben kutatásaim is jórészt betegalapúak. Alapvetően mindig sok minden érdekelt, életem első négyesét az egyetemen kaptam másodévben / ekkor elszörnyűlködöm – a szerk. /, könnyen ment a tanulás. Mindemellett az első nyolc között végeztünk társaimmal a gimnáziumban az Országos Bartók Zenei Műveltségi Versenyen, versenyszerűen ping-pongoztunk - országos eredményeim is vannak - a megyei felnőtt bajnokságban is játszottunk, sakkoztam is, sokáig zongoráztam, tehát sok mindent csináltam, de fanatikus sosem voltam. Azt gondolom, hogy tudni kell bizonyos dolgokat abbahagyni, és másra koncentrálni.
-A családi háttér sokat segíthetett abban, hogy Ön szárnyalhasson.
-Valóban, a családi háttér mindvégig jó volt. Az egyetem végén aztán megnősültem, a feleségem is szakmabéli, így aztán lett egy másik hátországom is.
-Édesapjáról tudom, hogy állatorvos volt, az édesanyja mivel foglalkozott?
-Édesapám a 90. életévében jár, de 80 éves kora táján ment csak nyugdíjba, nem akarták elengedni, kiváló szellemi frissességben volt. Ő Budapesten, az Állatorvostudományi Egyetemen volt anatómus, aztán sebész. Mivel 1956-ban kiállt a főnöke mellett, ezért nem marasztalták, így került aztán Püspökladányba járási főállatorvosnak. Később Debrecenben dolgozott, majd a nádudvari TSZ baromfi ágazatának a szakmai részét felügyelte és menedzselte sokáig. Édesanyám bőrgyógyász asszisztens volt Debrecenben, sajnos, hét éve már nincs köztünk. Szerencsére sok a hosszú ideig élő, szellemileg friss hozzátartozóm, apai nagymamám például 95 éves korában hunyt el, Czirják László dédapám pedig 96 évesen. Anyai ágon is hasonló a helyzet, tehát jó genetikai alapjaim vannak, és ez már annyiban is érezhető az én koromban, hogy nem vagyok fáradékony, a sok munka nem teher.
-Említette, hogy a pécsi kollégáknak is közük van ahhoz, hogy Debrecenből Pécsre került.
-Negyven éves koromra a kötelező feladataimat teljesítettem: együtt volt az akadémiai doktori disszertációm, a szakvizsgáim, a Magyar Immunológiai Társaság főtitkára voltam klinikusként. Debrecenben kilenc-tíz évig várhattam volna a soromra, nem igazán ideális körülmények között, holott a klinikai ranglistán nagyon magas volt a pozícióm, és helyettesként az érdemi munkát én végeztem. Az ember negyven-ötven éves kora között a legproduktívabb, és akkor elgondolkoztam. A váltás másfél-két éves tárgyalássorozat eredménye volt, és úgy alakult, hogy a két haematológiai osztályt összevonta a pécsi egyetem. Ezáltal felszabadult húsz ágy a II-es Belgyógyászati Klinikán, és Nagy Judit professzor asszony úgy érezte, hogy a nephrológia és a diabetológia mellé jó lenne egy immunológiai osztály is. Szokatlan módon beosztottnak, társprofesszornak jöttem ide, és 1995-től 2002-ig, az önálló klinika megalakulásáig ezt az osztályt vezettem. Az önállósulás szükségszerű volt, mert egyébként nincsenek státuszok és források.
-Milyen volt itt a miliő akkoriban? Könnyen ment-e a beilleszkedés?
-Azt gondoltam, hogy két, nagyjából azonos méretű, hasonlóan értékes kulturális hagyományú, egyetemmel bíró városnak egyformának kell lenni. Aztán tudatosult bennem, hogy ez nem így van. A kálvinista hagyományok Debrecenben nagyon erősek voltak. Sokkal direktebb volt ott a konfliktuskezelés, a konszenzus minimuma alatt kevésbé volt háborúskodás. Itt aztán túl nagyszájúnak tűnhettem, hisz nem így szocializálódtam / nevet – a szerk. /. Az is igaz, hogy az a szakmai réteg, akinek a segítségére szükségem volt azért, hogy a konzíliumokat tudjam vezetni, rövid idő után mellém állt minden szakmából, és a klinikaigazgatók is igyekeztek segíteni. A szakmai beilleszkedés tehát meglepően könnyen sikerült. Fontos megemlítenem Dávid Boldizsárné főnővért, akivel 1995-ben kezdtem el dolgozni, még az immunológiai osztályon. Egy régi vágású főnővér volt már akkor is Rózsika, aki rendet tartott, kiválóan képzett volt, betanította a nővéreket. Enélkül elindulni sem lehetett volna. A klinika megalakulása óta pedig nagy szerencsém van, mert azok a munkatársaim, akik itt maradtak, remek teljesítményt nyújtanak, a nem túl fényes egzisztencális viszonyok mellett. Most lett két habilitált docensünk, mindenkinek két szakvizsgája van. Nagyon motivált és becsületes kollégáim vannak, és a fiatalok is lelkesek, akik csatlakoztak hozzánk. Az ambulancián és az adminisztratív munkakörben dolgozók is szorgalmasak, magasan képzettek, nélkülük nem lehetett volna egy ilyen szintű klinikát létrehozni. Emberség, becsület és tisztesség szempontjából is nagyon jó a klinika állománya, és ez nagyon fontos.
Jövőre egyébként dupla évfordulót ünneplünk – az Immunológiai és Biotechnológiai Intézet 25, a mi klinikánk pedig 15 éves lesz – és ez jó alkalom lesz arra, hogy átgondoljuk, értékeljük a történteket. Azt a célt, hogy itt egy európai színvonalú reumatológiai-immunológiai ellátás legyen, sikerült megvalósítanunk.
-A család hogyan bír el egy sokat utazó és dolgozó professzort?
-/nevet – a szerk. / A nejem tudta, kit választ, hisz évfolyamtársak voltunk, és az egyetemi évek alatt is ilyen izgága voltam. Sokáig titokban tárgyalgattam a pécsi váltásról, és amikor leültünk erről beszélgetni, akkor már érezte, hogy nincs mese, megyünk. A kamaszfiainkat viselte meg leginkább a költözés, más-más okból - de mára ez történelem, hisz mindketten felnőttek. A nagyobbik fiam 1979-ben született, közgazdasági könyvelői végzettsége van, és multicégeknek könyvel Budapesten. Járt Amerikában iskolába, angolul és németül is beszél, és a párja is hasonló tevékenységet végez. Kisebbik fiam Pécsett van, ő bölcsész, informatika-könyvtár szakon végzett, és a Pécsi Egyetemi Könyvtár Klimo-gyűjteményes részében dolgozik. A feleségem eredetileg fül-orr-gégész, aztán a Megyei Egészségbiztosítási Pénztárnak lett a munkatársa, ám amíg mindketten ügyeltünk, a fiaink eldöntötték, hogy ők nem akarnak hasonlóan élni.
-A mediterrán növények csodálata és gondozása mellett más hobbira jut-e ideje?
-Nagyon szeretem a tengert, Horvátországban van egy kis appartmanunk is, sokat úszom, sétálok. Nyaranta túrázni is szoktunk, a régi Magyarország nagy hegyeit már bejártuk. Gyakran látogatom a múzeumokat, a festészet a gyengém. A nagy európai városokban rendezett kongresszusok során – fiatal kollégáim örömére – tartok tárlatvezetéseket is, hisz nem egy olyan múzeum van, amelyen behunyt szemmel is végig tudnék menni.