Hírek

Egyéb hírek - 2016. november 21, hétfő

„A kongói egyszerű, szegény embereknek nagyon sokat számít a jelenlétünk”

-beszélgetés dr. Hardi Richárd orvos-szerzetessel

A világ egyik legnyomorúságosabb országában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, annak is a legeldugottabb vidékein dolgozik immár 21 éve, nyolcmillió páciens tartozik hozzá. Olyan helyekre jut el, ahol korábban még nem járt szemorvos, munkájának köszönhetően több ezren nyerték vissza a látásukat, sokan 10-15 év sötétség után láthatták meg újra szeretteiket. Méltán nevezhetjük őt a „kongói dzsungel magyar hősének” is, hisz fáradhatatlanul küzd küldetése teljesítéséért, az ott élők ellátási gondjainak enyhítéséért.

Dr. Hardi Richárd október végén karunkon is mesélt munkájáról, erről a sajátos misszióról.

 

 

Schweier Rita írása

 

-Hány évre tervezte afrikai misszóját? Volt-e egyáltalán elképzelése a kiutazáskor ezzel kapcsolatban?

-Igen, eredetileg öt évben gondolkodtam. Aztán amikor láttam, hogy milyenek a körülmények ott, hogyan élnek az emberek, elkapott a gépszíj. Egyre több lett a megoldandó feladat, egyre inkább szükségét láttam a munkámnak, így aztán egyre jobban meg is szerettem.

-Pedig az első öt évben két háborút is átélt...

-Valóban. 1996-ban zajlott az első háborús hullám, az enyhébb volt, mint a második, mert rajtunk csak átmentek a felszabadító seregek, csete-paték nélkül. A második már veszélyes volt. 1998 augusztusában kezdődött, és 1999-re ért a mi városunkhoz, az komoly összetűzésekkel zajlott. Amikor közeledett felénk a front, feltettük a kérdést a missziós atyákkal és nővérekkel, hogy mitévők legyünk. A döntésben nagy felelősség hárult rám, hisz a katolikus misszió vezetője is voltam. Végül úgy határoztunk, hogy maradunk, hisz a népért jöttünk, és a kongói egyszerű, szegény embereknek nagyon sokat számított a jelenlétünk. Ez a missziós hivatás lényege is: együtt élni, megosztani a sorsunkat azokkal, akiken segíteni jöttünk. Egy percig sem bántuk a döntésünket. Sokat imádkoztunk a békéért, a háború befejezéséért, és azért is, hogy kibírjuk együtt a történéseket. Aztán amikor 2000-ben a rémálom véget ért, eljöttek hozzánk az emberek, és elmesélték, milyen sokat számított az, hogy a háború idején mi mit teszünk, miként viselkedünk. A jelenlétünk sok erőt adott a helyi népességnek ezekben a nehéz időkben.

-Hogyan birkózott a sebesültek ellátásával, és azokkal a feladatokkal, amik nem kötődtek szorosan a szakterületéhez?

-Egy kórház működését biztosítottuk mi akkoriban, a vezető főorvos is a közösségünkből való volt. Feladatomnak a kabindai egészségügyi zóna orvosi felügyeletét kaptam, szemészeti munka híján, mivel a háború idején nem mozogtak a betegek. A helybéli sebészünk elmenekült a családjával, így a sebészeti teendők egy része is rám hárult. Szerencsére voltak segítőim, az afrikai ápolók nagy tapasztalattal rendelkeztek ezen a területen is, ők ellátták a sebesültek egy részét: elvégeztek sérvműtéteket, kisebb beavatkozásokat. Afrikában ugyanis nem kizárólag az orvos végez ilyen jellegű tevékenységeket, hanem az ápolók is. Rám elsőrendűen a traumatológiai és a nőgyógyászati eseteknél volt szükség. Ha nehezen is, de a főápolók segítségével megbirkóztam a feladattal: sikeresen végrehajtottam császármetszést, eltávolítottam méhet.

-A kórház mennyire volt felszerelt?

-Afrikai viszonylatban elég jól, mert a közösségünk akkor már 15 éve jelen volt ott, és azon igyekezett, hogy beszerezze a szükséges berendezéseket. Volt például műtős lámpánk, elektromos szikénk, szívónk, és még áramunk is.

-Ön hogyan lett ennek a Nyolc Boldogság Közösségnek a tagja?

-Ez egy szerelmi történet. / mosolyog – a szerk. / 1992-ben találkoztam a közösséggel, a liturgiákkal és az Úrral Péliföldszentkereszten, kaptam egy meghívást, és igent mondtam. Kiderült, hogy szemészorvos leszek, és az is, hogy létezik egy kórház Afrikában, amit a közösség igazgat és adminisztrál. Mivel öt évig éltem már Algériában gyerekként, nagyon vágytam vissza, és én kértem, hogy mehessek. Azt akkor még nem tudtam, hogy Fekete-Afrika milyen, bár olvastam a missziónkról könyveket és újságokat.

-Nagyon különbözik Algériától a Kongói Demokratikus Köztársaság?

-Nagyon. Teljesen más geográfiailag, és egészen más emberek is lakják, Kongóban bantu négerek élnek, ezáltal a kultúra is sokban különbözik. Nagyon meg akartam ismerni ezt a világot, mert Algéria gyerekként teljesen elvarázsolt. Az egy meseszép ország a tengerpartjával, az Atlasz-hegységgel, a Szaharával. Constantine városa, ahol laktunk, lenyűgöző volt. Édesapám mérnökként került ki, vízügyi kérdésekkel foglalkozott, szennyvízelvezetéssel, vízbefogással. Nagyon jól beszélt franciául, így rengeteg barátra tettünk szert a helybéli arabok között is. Befogadtak minket, és nagyon jól éreztük ott magunkat.

-Hogyan sikerült megszoknia a kongói környezetet?

-Kezdetben nagyon nehezen, mert azután, hogy kiérkeztem, megbetegedtem, valószínűleg hepatitisem lett. Maláriának kezelték, nyomták belém a kinint, ami egy nagyon erős szer, szinte megsüketültem tőle, a számban fémes, kesernyés ízt éreztem. Lehet, hogy duplán részesültem mindkét betegségből, mindenesetre nagyon besárgultam. Aztán meggyógyultam, és onnantól könnyebb lett minden.

-Könnyen befogadták a helybéliek?

-Az ottaniak nagyon befogadóak, rögtön megnyitották ajtajaikat. Mi a kiszonge területen voltunk - szonge a törzs neve – errefelé az emberek nagyon okosak, jól gondolkodnak, ugyanakkor lusták, lassan mozdulnak, ha munka van. A kórház sokat jelentett nekik, messzeföldön ismerték, jó hírneve volt. Mindig akadt gyógyszer, minőségi volt az ellátás, és még enni is adtunk a betegeinknek, ami Afrikában nem szokás.

-A háború után elkezdhette a szemészeti beavatkozásokat is végezni?

-Igen, fokozatosan jöttek be a kórházba a betegek, nagyon messziről. Kabinda, ahol dolgoztunk, egy százezer lelkes kis város, a megye, amihez pedig tartozik, kétszer akkora, mint Magyarország, 5-6 millió lakossal. Ezen a területen egyedül én voltam szakorvos. Láttam, hogy milyen veszélyeket rejt az utazás, milyen nehézségeket, mekkora anyagi terhet jelent a betegeknek és kísérőiknek is, ezért azt ajánlottam a közösségünknek, hogy nyissunk a tőlünk 150 kilométerre lévő nagyvárosban, Mbuji-Mayiban egy szemészeti centrumot. 2006 novemberében a helyi hatóságok jóváhagyásával ez meg is történt.

-Úgy lehet elképzelni, hogy tömegével özönlenek oda az emberek?

-Ez attól is függ, hogy mikor tartózkodom ott. Ha műtök, akkor nagyon sokan jönnek. A rendelés egyébként folyamatosan zajlik, szerencsére már vannak betanított afrikai orvosok is, akik segítik a munkámat. Egy aktív periódusban, egy rendelésen 100-120 beteget látunk el, 10-15 százalékuk műtétre is kerül.

-A szürkehályog az elsődleges betegség náluk?

-Igen, a gyengén fejlett országokban az orvosi ellátás hiánya miatt a vakság elsődleges oka a szürkehályog, pedig ez egy könnyen operálható betegség. A centrumban optika is működik, így azokat is el tudjuk látni, akiknek szemüvegre van szükségük. Ez nagyon fontos, hisz helyben kaphat gyógyszert és szemüveget is, kiképzett stábunk segítségével.

-Mennyit kell ezért fizetniük a betegeknek, avagy inkább mennyit tudnak fizetni?

-Kongóban nincs működő TB-rendszer, de azért a műtétért és a rendelésért egy csekély összeget  fizetniük kell. A cél az, hogy a legszegényebb ember is megkapja az ellátást. Van egy szociális kis cellánk, ahol egy kiképzett afrikai nővér ül, ő az, aki fogadja a kórlappal a betegeket, és elbeszélget velük. Mindeközben felméri, hogy milyen anyagi lehetőségeik vannak, majd ennek alapján ajánl számukra árat. Az országnak van egy nagyon gazdag rétege – mert sok lehetőség van Kongóban – és van egy nagyon szegény rétege is, utóbbiak napi egy dollár alatti összegből élnek. Általában 20 és 60 dollár között állapítjuk meg a szürkehályog műtét árát.

-Láttam egy videót, ami Kongóban készült a munkájáról, és abban olyanok is szerepeltek, akik tyúkot adtak köszönetképpen.

-Igen, ez akkor fordul elő, ha vidékre utazom gyógyítani. Hatalmas a megye, ha Mbuji-Mayitól elindulok, akkor onnan északra, 600 kilométerre még mindig a megyében vagyok. Arrafelé már őserdő van, egészen más törzs és más emberek. Aki arra lakik, az nem jön be a városba, még operációra sem. Az ott élők ugyanis félnek a nagyvárostól, a másik etnikumtól, ezért inkább otthon maradnak. Nincs más megoldás, mint az, hogy mi menjünk el hozzájuk. Ilyenkor felpakoljuk a hordozható műszereket, és nekivágunk a hosszú útnak. Előtte kiszemelünk a közelükben egy egészségügyi centrumot, ahol aztán berendezkedünk, és ahol tudunk operálni is. A falvakban élők tényleg nagyon szegények, így előfordul, hogy tyúkot hoznak műtéti hozzájárulásként.

-Mi az oka annak, hogy sok gyerek is szürkehályog műtétre szorul?

-Ennek oka egyrészt genetikai lehet, másrészt a várandós anyák a terhesség első harmadában gyakran kerülnek maláriás krízisbe, vagy valamilyen vírusos megbetegedést kapnak el. Sokszor kontrollálatlanul szedik a gyógyszereket, orvosi felügyelet nélkül. Tény, hogy Afrikában a gyerekek körében a szürkehályog sokkal elterjedtebb, mint Európában, Kongóban az egymillió lakosra körülbelül száz cataractás gyermek jut. Őket sokkal nehezebb operálni, mint a felnőtteket, afrikai kollégáim nem is vállalják a műtétjeiket. Amióta Mbuji-Mayiban megnyitottunk, azóta ott végzem ezeket a beavatkozásokat, valamint az ország déli részére is járok három-négy havonta. Azon a területen is sikerült létrehozni egy gyermekszemészetet, ahol utánkövetik őket, és visszarendelik, ha úgy találják, nem fejlődik megfelelően a látásuk. Mára már ott is léteznek jól felszerelt egységek, ahol modern technikával sikerül dolgozni. Ha például lecserélnek Belgiumban egy berendezést, akkor a régit – ami még kiválóan üzemel – félreteszik, és odaadják nekünk. Megvásárolni százezer dollárokért képtelenek lennénk ezeket a műszereket, elég a hozzájuk való apróbb, fogyó eszközökre előteremteni az anyagiakat. A Mbuji-Mayiban lévő centrum működtetéséhez szükséges összegnek is csak a felét sikerül előteremtenünk, mert a betegek által befizetett pénzből gyógyszert kell venni, üzemanyagot az elektromos generátorhoz, és fizetést kell adni az ott dolgozó harminc embernek. A fenntartásban a belga Light for the World szervezet segít, velük aláírt szerződésünk is van.

-Nagy sikerélmény lehet visszaadnia a látásukat ezeknek az embereknek.

-Valóban az, hatalmas élmény látni, ahogyan az egész család örül ennek. Ilyenkor én is feldobott vagyok, ugyanakkor forrong bennem a felháborodás, hisz borzasztó, hogy létezik olyan ország a világban, ahol az emberek vakok maradnak, az idősek ülnek a kunyhójuk előtt, és várják a halált, holott egy tíz perces műtéttel meg lehetne nyitni a szemük világát. Furcsa kettősség ez, mert a világban létező egyenlőtlenséget nehéz elfogadni. Célom az, hogy továbbképezzem a helybélieket, akik ezeket a szemészeti centrumokat a sajátjuknak érzik majd, és folyamatosan fejlesztik őket. Ha ez sikerül, akkor ezzel az ott élők stabilitása is megteremthető, hisz bízhatnak abban, hogy ezekre a helyekre bármikor elmehetnek. Ez kapaszkodót ad számukra. A következő öt-tíz éves tervem olyan szakemberek képzése, akik helyben, Mbuji-Mayiban nőttek fel, és nem szándékoznak onnan elmenni. Belevágtunk egy saját kórház megépítésébe is, ami az övék lesz, hogy ne a bérleményekben dolgozzanak. Egy kedves gyerekkori osztálytársam, Varga Nóra vállalta az építészi feladatokat, akivel igyekszünk szépet alkotni, hogy szeressék majd és büszkén járjanak oda. Bízom abban, hogy ha már nem leszek ott, akkor ők mindezt továbbviszik.

-Hol tart a képzés folyamata? Talál-e olyan embereket, akikre támaszkodhat?

-Jelentkezők vannak sokan, most az a feladatunk, hogy megszűrjük őket. Ez a folyamat nagyon időigényes és fárasztó. Jelenleg négy helybéli orvosom van, három szemészeti szakápoló és egy optikus. Fontos a bővítés is, referencia centrumok létrehozása tőlünk északra és keletre, ottani szakemberekkel, ebben a hármas pólusban már jól lehetne dolgozni.

-De még egy Hardi Richárd nincs jelenleg ezen a nyolcmilliós területen...

-Most még valóban nincs. / kuncog – a szerk. /

-Milyen időintervallumban gondolkodik a tervezést illetően?

-Erre nehéz válaszolnom. Belső hívásra mentem oda, és ez a hívás még mindig él, ugyanakkor szeretnék haza is jönni. Ha majd úgy látom, hogy nyugodt lélekkel eljöhetek, és az Úr is azt akarja, akkor elindulok. Édesanyám még él, a testvéreim és a barátaim is várnak, és a magyar haza is. Néha elfog a vágy, hogy magyar népzenét hallgassak, vagy érezzem a magyar ízeket. Ha valaki jön hozzánk, akkor mindig arra kérem, hogy hozzon füstölt szalonnát vagy kolbászt. Ilyenkor a lelkem mélyén megmozdul valami.

-Említette, hogy három hete, amióta itthon van, nyugodtabbak az éjszakái, mert Afrikában zajos az élet.

-Igen, mindig fáradtan érkezem haza, itthon remekül tudok pihenni. Persze, az is számít, hogy ilyenkor eltávolodom a feladatoktól, a stressztől, ezáltal nyugodtabban alszom is. De az is kétségtelen, hogy itt csönd van, míg ott mindig történik valami. Vagy siratás van, és akkor peregnek a dobok, hallatszik a jajgatás, vagy a szomszéd tart imaestet, olyankor énekelnek, vagy épp ördögöt űznek, szóval van minden, amit csak el lehet képzelni. Körbe vagyunk véve a különböző szekták imaházaival is, amik ugyancsak zajosak éjszaka. Mindez Mbuji-Mayi közepén történik, ahol a lakóházam is van. Ez egyébként nem rossz környék, villanegyedszerű, körbekerített terület. De az itt élők nem figyelnek a társaikra, pedig létezik szabályzat arra vonatkozóan, mit nem lehet 23 óra után tenni. A gondolkodásmódjuk alapjaiban más, mint a miénk. Mi, európaiak nagy erőfeszítések árán értjük csak meg sokszor azt, hogy miért gondolják azt, amit gondolnak. Mi gyorsan, egyenes úton szeretjük elérni az eredményeket, ők ellenben nem.

-A velük való kommunikáció okoz-e ma még nehézségeket? Ön ugyan remekül beszél franciául, de említette, hogy ott négyféle nyelv van.

-Az értelmiséggel nincs gond, mert velük franciául beszélünk, és ők egymás közt is ezen a nyelven kommunikálnak. Ha vidékre utazunk misszióba, ott már szükségünk van tolmácsra, általa azért megértjük egymást. Az afrikaiaknak ugyanakkor van egy sajátos kifejezésmódjuk, amit el kell tanulni tőlük, mert csak akkor lehet a szavak mögötti tartalmat megfejteni. Ehhez sok idő kell, három vagy hat hónap nem elegendő. Ha egy afrikaival beszélgetni szeretnénk, ahhoz mindig le kell ülni, és türelmesnek kell lenni, mert ők ráérnek. Szépen be kell vezetnünk, amit mondani szeretnénk, meg kell adnunk a módját az egésznek. Nagyon érdekes egyébként az ő demokráciájuk. Sokszor jártam vidéken, ahol dönteni kellett arról például, hogy melyik házban működjön az egészségügyi centrum. Ilyenkor összehívták az egész falu népét egy nagy fa alá, és ott mindenki elmondhatta a véleményét, a legszegényebb, legrongyosabb embert is meghallgatták. Nem vágtak soha bele a szavába, legfeljebb hümmögtek a mondandója végén. Majd a döntő szót a főnök mondta ki. Számunkra mindenesetre ez nagyon tanulságos volt, mert Európában gyakran bánunk tiszteletlenül egymással.

-Miért épp ebben az ősz végi időszakban jött haza?

-Azért, hogy egy kis hideget szívjak magamba, meg azért is, mert itthon is vannak tennivalóim, többek közt a kinti építkezés első fázisának a befejezése kapcsán. Novemberben már fontos, hogy ismét Afrikában legyek, mert decemberben zavargások várhatók Kongóban. December 19-én ugyanis lejár Kabila elnök úr mandátuma, és mivel nem készítették elő a választásokat, meglehet, hogy a nép kimegy az utcákra, a katonaság pedig közéjük lő. Annyit már tudunk, hogy az ilyen helyzetekben otthon kell maradni, lehetőleg csoportokban. Nem árt az óvatosság, mert a békés szándékú felvonulók mellett mindig akadnak olyan munkanélküli suhancok, akik csak azt várják, hogy törjenek-zúzzanak és fosztogassanak. Ismét egy nehéz időszak következik, amitől tartok ugyan, de most is úgy döntöttem, hogy velük maradok, mert szükségük van rám. 

 

Hardi Richárd 1958-ban egy hatgyerekes családba született Budapesten. Amikor elvégezte az általános iskolát, építészmérnök édesapja Algériában kapott munkát, ezért öt évre odaköltöztek. Richárdot mindig is érdekelte a biológia, így a gimnázium után elkezdte az orvosi egyetemet Algériában, majd amikor 1978-ban hazaköltöztek, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen folytatta. Kisebb kihagyás után végül megszerezte a diplomáját. Munkát a tatabányai szemészeten kapott, öt évig dolgozott ott. Közben belépett egy francia alapítású szerzetesrendbe, a Nyolc Boldogság Közösségbe, és 1993-tól már a rend péliföldszentkereszti kolostorából járt dolgozni. Miután kiderült, hogy a közösségnek van egy kórháza a Kongói Demokratikus Köztársaságban, ahova épp akkoriban kerestek orvost, 1995-ben elvállalta a küldetést, algériai élményei is visszacsábították Afrikába.

Hírarchívum