Eötvös József-koszorúval tüntette ki az MTA Schneider Imre professor emeritust

2016. november 16.

A Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége kiemelkedő tudományos életműve elismeréseként Eötvös József-koszorúval tüntette ki Schneider Imrét, az orvostudomány doktorát, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar Bőr-, Nemikórtani és Onkodermatológiai Klinika professor emeritusát kiváló tudományos és oktatómunkájáért, nemzetközi kongresszusok szervezéséért, a fiatal nemzedék külföldi tanulmányútjainak elősegítéséért, az onkológiai, immunológiai és hisztopatológiai laboratórium tapasztalataik alapján történő további gazdagításáért.

Kitüntetéséhez egy pontosan egy évvel ezelőtti portrébeszélgetés felidézésével szeretnénk gratulálni, amelyben dr. Gyulai Rolland klinikaigazgatóval együtt szerepelt.

 

Schweier Rita írása következik:

„A bőrgyógyászat magas szintű művelését nagy mértékben elősegíti a társszakmákkal való együttműködés”

 

Még ma is furcsa érzés kinyitni a barna faajtót, és végigmenni a zeg-zugos úton, ami az egyébként hangulatosan kialakított könyvtárszobába vezet. Pedig már két éve annak, hogy a volt Honvéd Kórház épületébe költözött a Bőrgyógyászati Klinika. Idő kell ahhoz, hogy emlékeinkben is új fejezetet nyissunk, hiszen több mint 90 évig a Kodály Zoltán úton kaptuk a bőrgyógyászati ellátást, az egykori császári és királyi csapatkórházban. Múltról és jelenről, korlátokról és lehetőségekről, a fejlődés mikéntjeiről beszélgettünk dr. Gyulai Rolland professzorral, a klinika igazgatójával, és dr. Schneider Imre emeritus professzorral.

 

 

-Megszokták-e már a betegek, hogy ide kell jönniük?

Gy.R.: -Ha nehezen is, de igen, ma ez már nem napi szintű probléma. Jó darabig azonban az volt, sokáig jártak még a Kodály Zoltán útra, ott kerestek minket, vagy épp teljesen másutt bukkantak fel.

-Önök hogyan boldogulnak új helyükön?

Gy.R.: - Voltak és vannak is még problémáink az új hellyel kapcsolatosan, amik megoldásra várnak. A hely szűkével küzdünk, ami nem annyira a betegeinket érinti, sokkal inkább a klinika személyzetét. Az orvosainknak és a nővéreinknek nem sikerült megfelelő szociális helyiségeket kialakítanunk, és racionalizálnunk kellett az ambuláns rendeléseinket is, ami azért némiképp befolyásolja a betegellátást is. Előnyt jelent ugyanakkor, hogy integrálódtunk a szakmai vérkeringésbe, itt a társklinikákkal egy épületben vagyunk, így segítséget kérhetünk egymástól egy-egy beteg ellátását illetően.

-Ha újabb kötettel folytatódhatna a Bőrgyógyászati Klinika történetéről nemrégiben megjelent könyv, akkor ez a 2013-tól szóló periódus egy új fejezet lenne benne?

S.I.: - Mindenképpen. Hadd kanyarodjak vissza egy kicsit 1923-ba. 92 évvel ezelőtt, október 14-én alapította és nyitotta meg az akkori kultuszminiszter a menekült Pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetemet, és abban az időben alakították ki a Kodály Zoltán úti Bőrgyógyászati Klinika épületét. Akkor még járóbeteg ellátás folyt, majd 1924 tavaszán beindult az ún. hotelszolgáltatás is, azaz a betegeket már le is tudták fektetni. Létrehoztak egy szép, tágas laborrészleget is, ami sajnos, most hiányzik a klinika területén, pedig egy Bőrgyógyászati Klinika hisztopatológiai laboratórium nélkül nem tekinthető teljes értékűnek. Semmelweis Ignác szülész-nőgyógyász és kórbonctanász volt, doktori téziseinek egyik pontja volt az, hogy az orvostudomány alapja a kórbonctan, amihez hozzátartozik a kórszövettan is. A bőrgyógyászathoz mindig is hozzátartozott a kórszövettan. Ez a mostani időszak már csak ebből a szemszögből nézve is új periódusnak, amolyan interregnumnak tekinthető, amit át kell vészelni. Hogy ez a periódus meddig tart, az nem tőlünk függ.

Gy.R.: - A szövettani laboratórium hiánya valóban fontos kérdés, tekintettel arra, hogy a dermatopatológia külön szakterület, európai szakvizsga is van belőle, jelezve ezzel, hogy az általános patológia nem minden esetben tudja az ezzel kapcsolatos feladatokat teljesíteni. Szerencsére nagyon jó a kapcsolatunk a Tornóczki tanár úr vezette Patológiai Intézettel, ahol a mi szövettani mintáinkat is feldolgozzák. Jelenleg pedig már van egy olyan kollégánk, aki patológusként elkezdte a bőrgyógyászati szakképzését. Hosszú távon abban reménykedünk, hogy így lesz egy olyan szakemberünk, aki a Patológiai Intézet és a Bőrgyógyászati Klinika közös alkalmazásában dedikáltan a bőrpatológia területével foglalkozik majd. Kétségtelen, hogy az összes többi magyarországi intézményben helyben van a laboratórium, és helyben van patológus munkatárs is, akivel napi szinten lehet konzultálni. Ezt a hiányt mi szoros együttműködéssel próbáljuk pótolni.

-Azért van okuk büszkélkedni is, hisz az említett könyvből kiderül, hogy az elmúlt több mint 90 évben sok mindent elértek: kiváló szakembereket képeztek, akik a szaktudás mellett erkölcsi tartást is kaptak, és nem utolsósorban a nemzetközi tudományos élet vérkeringésébe is bekapcsolták az intézményüket.

S.I.: - Ez valóban így van. A klinika első igazgatója, Beck Soma volt ebben az úttörő, aki egy lerobbant és lepusztult császári és királyi csapatkórháznak az épületét alkalmassá tette arra, hogy valódi klinika lehessen. Sajnos, ő csak hat évig lehetett vezető, korán meghalt, de az utána érkező tanszékvezetők mindegyike sokat tett az intézményért. Berde professzor ideje alatt a legtöbb magántanár kapott képesítést a pécsi egyetemtől, Melczer professzor idejében pedig hárman nyertek akadémiai fokozatot. Minden vezető hozzátett valamit az addig elértekhez, és egyre komfortosabbá vált a betegellátás is. A 90-es években a gyógyszergyárak támogatásával már nemzetközi kongresszusokat is lehetett szervezni - 1995 őszéig öt nagy tanácskozásunk volt - és elindulhatott a gyógyszerkutatás. A műszerbeszerzések szempontjából is gyümölcsöző volt ez az időszak.

-Ön mikor került a klinika élére? 

S.I.: - 1982-ben, egy nehéz időszakban, amikor a pártnak nagy szerepe volt. Én magam nem voltam párttag, így a kezdeményezéseimet nem mindig támogatták. De mentem előre, bulldog módjára, hogy elérjem a célomat. Szegeden kezdtem, életem jelentős része oda kötődik. A Szombathelyi Megyei Kórház Bőrgyógyászati Osztályának élén hat évet töltöttem, ami egy kegyelmi időszak volt. Egy nagyon jól képzett főorvosi karral dolgozhattam, szép eredményeink születtek, nemzetközi folyóiratokban sok közleményünk jelent meg. Ennek következménye lehetett az, hogy az akkori rektor meghívott ide vezetőnek.

-Milyen elvek és szempontok vezérelték akkoriban a klinika vezetésében?

S.I.: - Akkor már jó színvonalú volt ez az intézmény, és az volt a célom, hogy ez a nívó még inkább emelkedjen. Műszerbeszerzésekkel, a kollégák külföldi tapasztalatszerzésének biztosításával igyekeztem ezt elérni. 13 éves igazgatói működésem alatt a munkatársaim két-három évet töltöttek a skandináv országokban és a tengerentúlon, és mindannyian új módszerekkel tértek haza. Büszke vagyok arra, hogy öt munkatársam szerezte meg részben a kandidatúrát, részben pedig a PhD fokozatot. A kongresszusok és a tudományos közleményeink révén sok barátot is szereztünk, és örömmel tölt el, hogy ez az aktív kapcsolat ma is tart. Céljaim eléréséhez sajnos, csak 13 évet kaptam, mivel jött egy rendelkezés, miszerint 65 éves korban meg kell válni a tanszékvezetéstől. Ez a döntés nagyon lesújtott, hisz számos, hozzám hasonlóan aktív, tevékeny professzor volt kénytelen abbahagyni a munkát.

Gy.R.: - Schneider professzor úr kapcsolatrendszere ma is sokat jelent a klinikának, és igyekszünk újakat is építeni a tengerentúlon, és Nyugat-Európa számos országában. Ez ugyanakkor nem egyszerű feladat manapság. Nem azért, mert befogadó hely nincs, sokkal inkább a bőrgyógyászatban az elmúlt húsz évben lezajlott átalakulás okán. Egyre kevesebb olyan kollégánk van ugyanis, aki akadémiai karriert szeretne befutni, és egyetemen szeretne dolgozni. Sokkal könnyebbnek és biztosabbnak tekintik azt az utat, ha magánrendelőt nyitnak, így folyamatosan küzdünk azért, hogy a különböző pozíciókra megtaláljuk a megfelelő szakembereket. Külföldre tehát azért nem tudjuk elengedni a kollégáinkat, mert akkor itthon megállna az élet.

S.I.: - A mi időnkben több orvosi, laborasszisztensi és nővérstátusz volt, ami jelentősen megkönnyítette a munkát, hisz egy klinikaigazgatónak volt lehetősége arra, hogy megfigyelje az embereit, ki a valódi érdeklődő, kiben rejlik igazi tehetség. Jelentős tudományos tevékenységünk révén sok nemzetközi meghívást kaptam, ezek a lehetőségek pedig módot adtak arra, hogy áttekintsem, kit, hova irányíthatok szakmai tanulmányútra. Az életemet a klinikán töltöttem, reggeltől estig bent voltam, emlékszem, a családom ezt nehezményezte is.

-Az utánpótlás hiánya, avagy inkább a kevés státusz jelenti ma a problémát?

Gy.R.: - A két dolog nem feltétlenül különválasztható. Nem látszik az a mostani egészségpolitikából, hogy azokra a kihívásokra, amik az elmúlt 15-20 év változásai révén keletkeztek, sikerül minden tekintetben megtalálni a választ. Sajnos, lerombolták azt a presztízst, amit az akadémiai pálya jelentett, és jelenthetne ma is. A terhek nagysága, amik az oktatással-gyógyítással-kutatással járnak, jelentősen meghaladják azok terheit, akik a megyei kórházakban, vagy a magánszektorban dolgoznak, a fizetések ugyanakkor nem ezt tükrözik. Nem csoda tehát, hogy a bőrgyógyászok egy része úgy dönt, a magánszektort választja, ezt ráadásul könnyen meg is tudja tenni, csakúgy, ahogyan a fogorvosok. Ez a probléma előbb-utóbb azokban a szakmákban is megjelenik majd, ahol az orvoslás nem feltétlenül köthető nagy intézményekhez. 

-Jelenleg hány betöltetlen státusz van a klinikán? 

Gy.R.: - Másfél évvel ezelőtt vált ki tőlünk három kolléganő, akiknek a státuszát szakorvossal a mai napig nem tudtuk betöltetni, helyükre rezidenseket tudtunk beforgatni. Ez a hiány a mai napig problémát jelent úgy a betegellátásban, mint az oktatásban. A kutatásról nem is beszélek, sajnos, ezt a területet kénytelenek vagyunk a napi problémamegoldás miatt háttérbe szorítani.

-Azért ez egy szomorú jövőkép...

Gy.R.: - Nagyon nehéz versenybe szállnunk az egyéb szektorok kínálta lehetőségekkel. Nagyon nagy elhivatottság kell ahhoz, hogy azt mondja valaki, szívesen vállalja az akadémiai munkakör terheit. A mi területünkön túlsúlyban vannak a hölgyek, nagyjából 80 százalékban, akiknek az élet más területein is helyt kell állniuk. Tőlük ritkán várható el az, hogy feláldozzák gyermekeik nevelését, a családi békességet az akadémiai bőrgyógyászatért. Egy szakrendelőben, négy órás munkával sokkal több ideje marad egy nőnek a családjára. Egészségpolitikai szinten szükségeltetne megoldás ebben a kérdésben, mi, itt a klinikán ezt nem tudjuk megoldani, még akkor sem, ha egyébként többféle, nem anyagi jellegű juttatás megteremtésével is próbálkozunk.

-Már a 80-as években is nőies hivatásnak számított a bőrgyógyászat?

S.I.: - Igen. Ezeket a hölgyeket könnyebb a klinikára csábítani, ha annak élén egy fiatal, ambíciózus, szakmájában is elismert vezető áll, aki látja a távlatokat, a kibontakozás lehetőségeit, emellett jó szakemberekkel van körülvéve, tehát minden feltétel adott ahhoz, hogy virágozzon az intézménye. Ha a végzősök azt látják, érdemes ide jönni, akkor csak úgy özönlenek majd. A gyógyítás-oktatás-kutatás hármasának pedig együttesen kell érvényesülnie, egyik sem szorulhat háttérbe. Kutatás nélkül nem lehet eredményesen sem gyógyítani, sem oktatni. A bőrgyógyászat, és egyáltalán a magyar egészségügy azért van ma gondban, mert korlátozzák a létszámokat, és a kutatómunka hátrányt szenved.

-Ismerve a bőrgyógyászat helyzetét, és külön fejezetként a pécsiek sajátságos küzdelmeit, miért döntött úgy, hogy elvállalja az intézmény vezetését két évvel ezelőtt?

Gy.R.: - Én is Szegedről jöttem, ahol nem klinikaigazgatóként dolgoztam, hanem osztályvezetőként. A pikkelysömör részleget vezettem, illetve az onkológiai profilú osztályt. Tudományos és kutatási érdeklődésem is a bőr immunológiája és a dermatoonkológia. A saját határaim megismerése volt a célom, ehhez pedig kihívás kellett, ezért pályáztam meg ezt az állást. Egy jól működő klinikán dolgozni – ilyen a szegedi is – nagyon kényelmes dolog. Persze, nem könnyen adja fel az ember ezt a kényelmet, ugyanakkor számomra fontos volt megtapasztalni azt, hogy milyen a vezetés, milyen kormányozni egy hajót, még akkor is, ha azon a hajón az elsődleges feladat a rendteremtés. Ez olyasmi, akár a hegymászás. Sokan vállalkoznak rá, még akkor is, ha kényelmesebb lenne nekik is a meleg szobában maradni.

-A szó szoros értelmében is hegymászásnak tekinthető az ittléte Szegedhez képest! Megszokta már a várost, megszerette?

Gy.R.: - / nevet – a szerk. / Az volt a feleségemmel az elhatározásunk, hogy ha már ideköltözünk, fent lakunk majd a Mecsek-oldalban. Szerencsére, ez sikerült is, csodás a panoráma, tiszta a levegő, egészen más, mint egy alföldi város hangulata. Élvezzük sok tekintetben, ugyanakkor hiányzik Szeged, főleg a Tisza.

-Amikor átvette a klinika irányítását, milyen állapotokat talált itt?

Gy.R.: - Sajnos, a régi, Kodály Zoltán úti épületben és annak felszereltségében nyoma maradt annak, hogy hosszú ideig, kilenc évig csak megbízott vezetője volt az intézménynek. Napi gondot jelentett a fűtés megoldása, a nyílászárók rossz állapota. A felújítás hiányának oka volt az is, hogy a költözés ténye régóta ismert volt. Mivel az egészségügy rohamos fejlődését éveken át nem követte a klinika, így jelentős elmaradások voltak a műszerezettség tekintetében is. A legnehezebb azonban azzal volt szembesülni, hogy jövőkép hiányában sokan távoztak más klinikákra, vagy külföldre, így humánerőforrásból is hiányok mutatkoztak. Akik maradtak, azoknak pedig óriási teher volt a vállán, hisz két-három ember helyett kellett dolgozniuk, ami korlátozta azt is, hogy a saját területükön előrelépjenek. Napi szintű tűzoltást kellett végeznem. Ha a sportból veszem a hasonlatot, új stadionokat építeni könnyű, de egy jó focicsapatot összerakni már sokkal nehezebb. Visszahozni tehát a jó szakembereket nagyon nehéz dolog. Hosszú évekbe telik, amíg a fiatalokból olyan szakorvosokat sikerül nevelnünk, akikre majdan egy szakterület vezetését rá lehet bízni. Azzal, hogy átköltöztünk ide, a facilitások azért javultak, év végéig remélhetőleg kapunk új műszereket is, ezek beszerzésében nagy támogatást kapunk a Klinikai Központtól és az Orvoskartól is.

-Igazán azért az lenne a szerencsés, ha a szakorvosokat sikerülne visszacsábítaniuk. Lát-e esélyt erre? Tudva azt, hogy az egyetemi tevékenység mégiscsak komolyabb szellemi kihívás, mint rendre kinyitni a magánrendelő ajtaját.

Gy.R.: - Erre nagyon kis esélyt látok, főleg azok körében, akik már évek óta elmentek innen. Az anyagi szempontok nagyon fontosak, és ez érthető is. Azért vannak az osztályunkon olyan szakemberek, akik fanatikusak, és értékesebbnek tekintik ezt a munkát a puszta anyagi jólétnél, és mellettük akadnak olyan kollégáink is, akik a körülményeik miatt dönthettek amellett, hogy velünk maradnak. Ők azért szerencsések, mert megengedhetik maguknak, hogy a hobbijuknak éljenek, köszönhetően annak, hogy erős a családi hátterük. Erről a témáról egyébként sokat beszélgetünk, és az egyik barátom azt mondta, hogy amit mi csinálunk, az amolyan „intellektuális sznobizmus”. Jó érzés, ha az ember meg tud oldani egy problémát, ha azonban a számlákat kell fizetni, ez a jó érzés van, hogy elszáll.

-Szinte minden szakterületen azt halljuk, hogy az informatika és a technika fejlődésével a diagnosztikai lehetőségek is rohamosan javulnak, így van-e ez a bőrgyógyászat területén is?

Gy.R.: - Igen, a konzervatív területek közül az egyik a bőrgyógyászat, ahol az elmúlt 10-15 évben jelentős változások voltak tapasztalhatók. Az 1900-as évek közepéig ez egy főként leíró tudományterület volt, azaz leírták a betegséget, és ha azt diagnosztizálták, akkor nagyjából lehetett tudni, hogy tapasztalat alapján melyik kezelés lesz hatásos. Utólag már látjuk, hogy ezek a kezelések mégsem voltak túl hatékonyak, mert nem a betegség valódi okán alapultak, hanem tapasztalati tudáson. Az utóbbi 10-15 év - de talán már a korábbi évtizedeket is beleszámíthatjuk – ebben a tekintetben jelentős változást hozott. A betegségek jó részénél, ha a kiváltó okot nem is tudjuk, de azt már igen, hogy milyen mechanizmusok vezetnek a tünetek kialakulásához, így bele is tudunk avatkozni ebbe a folyamatba. A biotechnológia lehetővé tette, hogy olyan gyógyszereket fejlesszenek, amelyek célzottan gátolják, vagy felerősítik az adott mechanizmust, így bizonyos betegségeket ma már jól tudunk molekuláris szinten is kezelni. Az orvosi bőrgyógyászat mellett hatalmas léptekkel fejlődik, és egyre jobban előtérbe kerül az esztétikai bőrgyógyászat is. Rengeteg embert zavar ma az, hogy öregszik a bőre, és ennek az állapotnak a javítására sokféle, tudományos alapokon működő eljárás, módszer, kezelés létezik. Ez a két ágazat -  az orvosi és az esztétikai  - kezd szinte gyökeresen szétválni. A tendencia az Egyesült Államokban kezdődött, aztán elérte Nyugat-Európát, és ma már Magyarországon is van olyan bőrgyógyász, aki csak az esztétikai ággal foglalkozik. Ez a típusú gyógyászat nagyon eszköz-és műszerigényes, az alkalmazott készülékek, a lézerek igen drágák, és állandóan megújulnak. Feladatunk lenne, hogy ezeket is ismerjük, sőt, tanítsuk is a használatukat a rezidenseinknek, ám erre Magyarországon jelenleg nincs lehetőség. Jelentős kihívás ennek megoldása, azaz az esztétikai bőrgyógyászat integrálása az oktatási rendszerünkbe.

-Van olyan szakemberük, aki ezt a területet kutatja?

Gy.R.: - Nincs olyan szakemberünk, aki az esztétikai bőrgyógyászatnak minden ágát magas színvonalon művelné. A fejlődés ugyanis olyan gyors és nagy léptékű volt, hogy napi szinten  lehetetlen volt követni, ráadásul az eszközök sem voltak adottak ehhez. Azok az emberek, akik ezt igénylik, a fizetős ellátáshoz fordulnak. A fogászok és a plasztikai sebészek vannak még így ezzel, akiknél szintén akadnak olyan területek, amelyeket akadémiai szinten nem tudnak művelni, mert azok sokkal inkább a magánpraxisban jelennek meg. A fogászatban ugyanakkor már bizonyos esetekben van megoldás arra, hogy szakembereik visszaintegrálódjanak az akadémiai szférába - félállásban, vagy egyéb módokon - nálunk ez a folyamat még várat magára.

-Ön, klinikaigazgatóként, miként végzi a kutatásait?

Gy.R.: - Ahogyan említettük, jelentős a hátrányunk a három másik magyarországi klinikával szemben, mert ott a falakon belül van mód ezt a tevékenységet végezni. Szegeden molekuláris biológiai, és sejttenyésztő labor áll rendelkezésre, Debrecenben működik egy őssejtkutató labor, és egy olyan állatház, ahol steril körülmények között tudnak immunhiányos egereken kísérleteket végezni, és a budapesti klinikán is nagyon komoly genetikai, és egyéb sejttenyésztő kutatások folynak. Nálunk kooperációs jellegű kutatásokban lehet csak gondolkodni, nagyon jó az együttműködésünk a Farmakológiai és az Anatómiai Intézettel, velük közös projektjeink is vannak. Az alapkutatások mellett végzünk klinikai kutatásokat is, ezek is nagyon lényegesek, hiszen lehetőséget adnak arra, hogy a betegeinket ne rutinszerű ellátásban részesítsük, hanem tudományos alapossággal kezelhessük.

 

-Már a 80-as években is jellemző volt a társszakmákkal a kooperáció?

S.I.: - Akkoriban – a több státusz révén is - a kollégáknak volt lehetőségük kiválasztani egy területet, amit aztán egymással párhuzamban, egymást segítve kutattak. Egyikük immunológiával, másikuk genetikával, biológiával, vagy morfológiával foglalkozott. Ez volt a jellemző a szegedi Simon Miklós iskolára is, így amikor külföldön bemutatkoztam, és elmondtam, honnan jöttem, az üdvözlés után az volt az első mondatuk: „Maguk sokat közölnek”. Ez nagy dicséretnek számított. Team-munkában dolgoztunk akkoriban is, asszisztensnők és fiatal kollégák is segítettek a kutatásokban. Óriási robbanás volt a biológiának, az immunológiának és a genetikának a belépése a bőrgyógyászat területére, mert a leíró folyamatok után ezek jelenléte nagyban segítette a betegségek hátterében húzódó folyamatok feltérképezését.

Gy.R.: - Egy jó klinikus szükségeltetik a problémák felvetéséhez, amiket aztán egy jó alapkutató segítségével meg lehet oldani, ez a típusú team-munka házon belül is szükségeltetne. A külső kapcsolat igénybe vétele jár előnyökkel és hátrányokkal is. Utóbbi azt jelenti, hogy többletenergiára van szükség a kapcsolatok kialakítására. Előnyét pedig abban látom, hogy a határterületi ismereteknek is a birtokába kerülhetünk. Ha saját magunk kutatunk, úgy hajlamosak vagyunk beszűkülten gondolkodni. A hátrányainkat próbáljuk az előnyünkre fordítani. Külföldiekkel is van szép számban együttműködésünk, ezek egy része informális jellegű, amikor mintákat szívességi alapon cserélünk egymással, vagy közös publikációt adunk ki, közös beteganyag kapcsán. A legjobb az lenne, ha közösen pályázhatnánk is, ez azonban ma még nehézkes, mert az előélet nagyban befolyásolja a pályázat beadását. Olyan ez, akár egy ördögi kör, hisz ahhoz, hogy kapjunk pénzt, pályázatok kellenek, a pályázatokhoz viszont komoly szakmai múlt is szükségeltetne. Ebből a körből éppen a kapcsolatépítéssel próbálunk kitörni.

-Harcias alkatnak tartja magát?

Gy.R.: - Nem, harciasnak, agresszívnak és autokratikusnak semmiképp sem mondanám magam. Néha túlzottan is fölvállalom a kompromisszumokat, ugyanakkor küzdök mindaddig, amíg a céljaimat meg nem valósítom.

-Őrülten elhivatottnak sem tartja magát?

Gy.R.: -De, az talán igaz rám, hisz időről időre megkapom a családomtól szemrehányásként, hogy eljöttünk Szegedről, pedig ott jóval kényelmesebb volt az életünk. Közel voltunk a nagyszülőkhöz, a barátokhoz, könnyen szerveztük meg a hétköznapokat. Nagy tisztelet illeti a feleségemet, hisz ő adja a hátteret ahhoz, hogy én itt helyt tudjak állni. Igazán csak húsz év múlva derül majd ki, megérte-e az elhivatottság, és a küzdelem. Az embernek tudnia kell, mire képes személyesen és közösségileg, azaz családilag, még ha ez sok nehézséggel jár is. 

-Milyennek szeretné látni ezt a klinikát tíz év múlva?

Gy.R.: - Azt szeretném, ha azokon a posztokon, amik meghatározói egy klinikának, stabil, megbízható vezetők lennének, és az én jelenlétem nem szükségeltetne ahhoz, hogy a rendszer működőképes legyen. Szerencsére, ma már vannak olyan területek, ahol azt látom, ez részben meg is valósult. Fontos számomra az is, hogy létezzen egy közösség, ahol jó lenni, egy olyan felvállalható jövőkép tükrében, ami előrevetíti a következő évek történéseit. A betegek szempontjából pedig az lenne a lényeges, hogy érezzék, a mi klinikánkon is megkapják azt az ellátást, amit az országban létező másik háromnál, sőt, amit Nyugat-Európában megkaphatnának. Utóbbi persze, külső tényezőkön is múlik, nevezetesen azon, hogy bizonyos gyógyszereknek milyen a társadalombiztosítási finanszírozottsága. Szeretném, ha öt év múlva visszautasíthatnék álláskérőket, mert minden állásunkat betöltöttük, és annak is örülnék, ha egyre több rezidensünk lenne. Igazán utóbbi történések lennének a legjobb fokmérői a munkánknak. Bár a bőrgyógyászat populáris szakma, az elmúlt időszakban volt olyan, hogy nem jelentkezett hozzánk egyetlen rezidens sem. Az utóbbi egy-két évben szerencsére már nem ez a jellemző. Bízom a klinikán belüli kutatócsoportok kialakulásában is, amelyek napi tevékenységük részeként tekintik ezt a területet is.

-Vannak-e itt jelenleg olyan karizmatikus oktatók, kutatók, akik segíthetnek idevonzani a fiatalokat?

Gy.R.: - Szerencsére most is vannak ilyen munkatársaim, és bízom abban, hogy a fiatal szakorvosjelöltjeinkből is meghatározó egyéniségek lesznek. 

S.I.: - Fontos, hogy a vezető lelkes legyen, hisz csak az tud lelkesíteni, aki maga is az. Ugyancsak lényeges az állandó visszajelzés a diákoknak, hogyan állnak a feladatokkal, igényelnek-e segítséget. Szó sincs arról, hogy az orvosi fakultáson csak orvosok dolgoznak. A természettudományos munkában alapvető feltétel, hogy biológus, vegyész, fizikus, azaz a terület összes képviselője jelen legyen, mert ez az egység lehet a záloga az előrejutásnak. A bőr egy óriási szerv a szervezetünkön belül, az utóbbi 10-15 évben került pontosabb és intenzívebb analízis alá, ami által újabbnál újabb felfedezések kerülnek elő. Ma már tudjuk, hogy nem egy fedőszervről van szó. Óriási kibontakozási lehetőségek vannak ezzel kapcsolatosan, amiket mindenképpen ki kell használni.

Gy.R.: - Az utóbbi időben valóban előtérbe került, hogy egy kiterjedt, krónikus bőrbetegség nem csak egy bőrt érintő probléma, hanem sokszor társul más szervi érintettségekkel, sőt, a bőrön látható jelek nem egyszer egyáltalán nem a bőrből kiinduló betegségekre utalnak. A társszakmák nélkül ma már nem lehet korszerű és magas színvonalú bőrgyógyászatot művelni. Törekszünk arra, hogy jó kapcsolatot ápoljunk az Immunológiai Klinikával, vagy az Angiológiai Klinikával, utóbbival például a lábszárfekélyek témakörében végzünk közös vizsgálatokat. Hasonlóképp szoros az együttműködésünk a Sebészeti és az Onkológiai Klinikákkal is. Ahogy a kutatás, úgy a betegellátás is csak team-munkában képzelhető el.

-Hány emberrel dolgozik együtt?

Gy.R.: - Két telephellyel működünk: itt, az Akác utcában 30 ágyunk van, egy általános ambulanciánk, és számos szakambulanciánk, a Veress Endre utcában pedig a szakrendelőnk. Rajtam kívül hat szakorvos dolgozik főállásban, közülük egy a Veress Endre utcában végzi a munkáját. Néhány részmunkaidős munkatársam is van, ők itt, a klinikán speciális területeken tevékenykednek. A szakorvosi hiányokat a hat-nyolc rezidensünkkel igyekszünk pótolni, ők fluktuáló jelleggel vannak jelen. A szakasszisztensi és a nővérgárdánk jól képzett, de nagyon nagy a teher rajtuk. Nővéreink közül néhányan elmentek külföldre, illetve más helyekre dolgozni, ezért most is van két betöltetlen állásunk, és ez nem is olyan rossz arány, más klinikákhoz képest. Igazán lelkiismeretes és áldozatkész munkát végeznek, ugyanakkor a fizetésük mégsem összevethető például egy nagyáruházban dolgozó árufeltöltő bérével.

Összesen ötven körüli a létszám a klinikán, beleértve a szakszemélyzetet és a kiegészítő személyzetet is. Jelenleg csak egy biológusunk van, de tervezünk felvenni még egy munkatársat, gyógytornászunk azonban nincs, pedig nagy szükségünk lenne rá. A szakorvosi létszám csökkenése időről időre megkérdőjelezi a Veress Endre utcai telephelyünk megtartását. Mivel a kinti rendelés miatt egy kollégánk kiesik az oktatásból, a megnövekedett ilyen jellegű terhek miatt is elgondolkodtató, mi legyen a jövő ezzel az intézményrészünkkel kapcsolatosan. Persze, ez körültekintést igénylő döntés, hisz az ott lakók ellátását a megszüntetés, illetve az integrálás nagyon hátrányosan érintené.

-Schneider professzor úr mennyit tartózkodik a klinikán?

S.I.: - Bejárok rendszeresen, ami heti 3-4 délelőttöt jelent. A leveleim ide érkeznek, innen intézem a kapcsolattartást a külföldi partnerekkel, írom a könyvrecenziókat, tervezem a tudományos közleményeket. Igyekszem naprakész lenni a tudományos információáramlás területén is, ha a fiatal kollégák megkeresnek, mindig szívesen segítek, Gyulai professzor úrral egyetértésben. Nehezen tudok elszakadni a szakmától, szeretném megérni, hogy itt újra egy virágzó bőrgyógyászat legyen. Optimista vagyok ebben a tekintetben, hisz Gyulai professzor ugyan nem egy harcos természet, de azért egy konok, kitartó és következetes ember, aki biztosan eléri majd a célját.

-Tervben van-e még egy könyv? Esetleg még kettő?

S.I.: - Nincs. Egyelőre annak örülök, hogy a klinika 90 éves múltját felölelő kötetnek nagy sikere volt, sokan megkerestek és gratuláltak. A könyv megírását első ízben egyébként az inspirálta, hogy 1991-ben volt Melczer és Berde professzorok születésének századik évfordulója. Akkor, a jubileum kapcsán, a Kodály Zoltán úti épületben, a professzori folyosón, egy-egy márványtáblát lepleztünk le, és Beck Soma professzornak is emléket állítottunk, aki 1872-ben született. Már akkor szóba került az, hogy fontos lenne megörökíteni a klinika történetét, mivel egyre kevesebben lesznek azok, akik az elmúlt évtizedekre visszaemlékeznek. Aztán ez nem valósult meg, eltelt még jó néhány év, tehát most ténylegesen az utolsó pillanatban voltunk a kötet megszerkesztésével.

Fontosnak tartom itt megemlíteni a magyar kultúrtörténet és közoktatás legendás alakját, gróf Klebelsberg Kunot, aki 1922-től 1931-ig volt a kulturális tárca vezetője. Egy elhivatott, küzdő, optimista, kemény akaratú és kreatív ember volt, akinek a nevéhez nemcsak a felső-, de az alap-és középfokú oktatásnak a megalapítása is fűződik. A Tisza partján húzódó szegedi klinikai tömbök felhúzása, a Dóm téri épületek kialakítása, a debreceni egyetem befejezése, és a menekült pozsonyi egyetem pécsi letelepítése is neki köszönhető. Ő volt az, aki Magyarországon 1930-ig ötezer tantermes iskolarendszert hozott létre a tanyavilágban, illetve a városok perifériáján, a hátrányos helyzetű gyerekeknek. Szomorú, hogy Pécsett kevesen ismerik Klebelsberg Kuno nevét, pedig kultúrateremtő tevékenysége felbecsülhetetlen.

Az elem már a listában van!
Nem tehet be a listába 5-nél több elemet!
Sikeresen mentve
Hiba a mentés során!