- portrébeszélgetés dr. Nagy Lajossal, az Alapellátási Intézet emeritus professzorával
Sokszor jártam az Alapellátási Intézet Rákóczi úti épületében, és minden alkalommal jóleső érzés járt át. Otthonos a hely és jóságosak az ott dolgozók is, megnyugtató a jelenlétük. Olyan, mintha megállna náluk az idő, lenne mód megpihenni, kissé hátradőlni. Ez a nyugalom árad dr. Nagy Lajos tekintetéből és mozdulataiból is, aki emeritus professzorként segíti intézete és családorvos munkatársai tevékenységét, no meg a betegei életét, akik rendületlenül ott vannak a rendelésein. Ma is aktív, elérhető, szolgálatkész. Kiválóan kommunikál, amin cseppet sem csodálkozom, hiszen erre nagy hangsúlyt fektetett a pályája során, azon volt, hogy az orvos-beteg párbeszéd hatékony, gördülékeny legyen, és ennek eszközeit a hallgatóknak is megtanítsa. Egyike a nagy újítóknak, számos változtatás, kezdeményezés elindítója és megvalósítója volt, elkötelezettséggel, hittel és komoly meggyőző erővel. Csodálattal tölt el, hogy a gyógyítás, a kutatás és az oktatás hármasának képviselete mellett tudott teremteni is.
Schweier Rita írása
- Hétfő délelőttre kérte a találkozót, ami azt jelentheti, hogy hétfőnként nem rendel.
- Valóban, a keddek és a szerdák a rendelési napjaim, mindkét nap reggel fél 7-től dolgozom addig, amíg van beteg. Délig tart a hivatalos rendelési idő, ám utána az asszisztensemmel még bőven van dolgunk, főként adminisztratív jellegű. Van egy harmadik nap is, amikor bejövünk, ilyenkor a betegekkel kapcsolatban összegyűlt adatokat, dokumentációkat összegezzük, véleményezzük. Azon igyekszem, hogy egy héten belül mindenki megkapja az általam kért vizsgálati eredmények adatait a véleményemmel együtt. Utóbbi azt jelenti, hogy írok diagnózist, illetve javaslok további vizsgálatokat.
- Sok a betege?
- Sok. Belgyógyász vagyok, nem családorvos, van néhány szakvizsgám, és a holisztikus betegellátás szemléletében végzem a munkám. Ezt a típusú gyógyítást szeretik a betegek, mert járnak egyik specialistától a másikig, de nem találják a bajukat, végül visszautalják őket a háziorvoshoz, akinek át kell látnia a lelettömegben az összefüggéseket. Több háziorvos is elküldi hozzám a problémásabb betegeit, hogy segítsek nekik a gondolkodásban, miután már sok helyre elküldték pácienseiket, de még mindig nem derült fény arra, mi lehet a bajuk. Szívesen segítem őket ebben is, mert nekem is sokat jelent, hogy folyamatosan képezhetem magam.
- Ön a „klasszikus belgyógyász”.
- Mi arra tanítottuk a háziorvosi rezidenseket is, hogy mindenhez értsenek valamennyire, és célzottan kérjenek segítséget a specialistáktól. A háziorvos a beteg gazdája, neki kell kézben tartania a kivizsgálást, a terápiát és a gondozást is. Sajnos manapság már nem vagyunk elegen, akik így gyógyítunk, mert a fiatal rezidenseink közül sokan külföldön teszik le a szakvizsgát, és a kollégák is elgépiesedtek, nem mindenki érzi a sajátjának a betegeiről való gondoskodást. Nagy küzdelmet jelent, hogy a szemléletmódon változtassunk.
- Mennyire járnak ebben sikerrel?
- Részlegesen. Amikor belgyógyászként hazajöttem Amerikából, akkor indult el a családorvoslás egyetemi bázisának a felépítése, ami a csapat, a kubatúra, a curriculum és az intézet létrehozását is jelentette. Hatalmas feladat előtt álltunk, a nulláról kezdtük, és akkor azt hittem, hogy majd mi megváltjuk a világot. Az egyetemi kollégáim idealistának tartottak, mert nem rejtettem véka alá, hogy ne visszavonuljunk, hanem menjünk előre, ne áldozzuk fel a szakképzés fontos elemeit a minisztériumi érdekekért. Küzdöttünk azért is, hogy amit a képzésben, a továbbképzésben elterveztünk, azt ne adjuk fel, hisz a mi szakmánk is önálló szakma, önálló továbbképzési programmal és szakvizsgával. Mindez több mint húsz éve történt, de nem sikerült eljutnunk oda, ahova kezdetben szerettünk volna. Eredményeink azért vannak: nagyon jónak gondolom a szakképzési és a továbbképzési programjainkat, minden évben megjelentetjük a tanrendünket, a továbbképzési katalógusunkat kétszer is, ám a hivatásunkat nem tudtuk kellően vonzóvá tenni. Sem az anyagi, sem az erkölcsi megbecsülése nincs meg ma a háziorvoslásnak, a kollégák elárasztódnak a papírmunkákkal, és nincs elég idejük a betegekkel foglalkozni. Pedig jó lenne, ha a háziorvosnak akkora tekintélye lenne, mint régen.
- Évek óta azt olvashatjuk a hírekben, hogy idősödnek a háziorvosok és hiányzik a kellő utánpótlás. Főként az ország északi megyéiben jelent égető gondot a praxisok betöltése, de Baranya megyében sem egyszerű a helyzet az aprófalvas településszerkezet miatt.
- A nyugdíjas korú orvosok nélkül ma is összeomlana az alapellátás, de ez már az 1990-es években is problémát jelentett. Akkor is azt mondtuk, hogy évente száz embert kellene kiképezni és itt tartani ahhoz, hogy biztosított legyen az ellátás. Egyre nő a tartósan betöltetlen praxisok száma, jelenleg is 300-400 között van a számuk. Az orvosok többségét pedig nem lehet visszacsábítani, és az elvándorlás is folyamatos.
- A marasztalást, illetve a visszacsábítást nehezítheti a jelenleg trendi szakmaspecifikus gondolkodásmód is.
- Valóban, ezért sem tudom, visszatérhet-e valaha az a szemlélet, amely szerint a háziorvos valós gazdája lehet a betegeinek. Szerencsére azért akadnak ma még erre példák, ilyenek a mentoraink, akik több mint százan vannak. Hozzájuk küldjük el tanulni az orvostanhallgatókat és a szakorvos jelölteket, mert tőlük el lehet lesni a szakma csínjait, a megfelelő orvosi magatartást, hozzáállást.
- Ön mindenesetre az élen jár ma is ebben a küzdelemben, vitális, nem adja fel, mintha az elmúlt néhány évtized el se szállt volna.
- Pedig immár hét éve, hogy nem év vagyok az intézetigazgató. Társprofesszor voltam közalkalmazottként 70 éves koromig, de két éve már igazi nyugdíjas vagyok, és örülök, hogy emeritusként befogadott az ÁOK, és ez az intézet is, melynek a vezetése a korábbi tanítványaimból állt össze. Szerencsére igényt tartanak a véleményemre és a tapasztalataimra, a szűk körű értekezleteken mindent meg tudunk beszélni, vitatni, meghallgatnak.
- Jó karban is van.
- Vannak egészségügyi problémáim, de belgyógyászként kezelem magam, igyekszem sokat mozogni, mert túlsúlyos vagyok, dolgozom azon, hogy lefogyjak. Jó karban kell lennem azért is, mert van két gyermekem, és tőlük három unokám. Ők Sopronban élnek, de nyaranta mindig jönnek „papa táborba” Orfűre. Én vagyok a táborvezető / nevet – a szerk. /, és mindig egy-egy unokát fogadok egy hétig. Ilyenkor hajnalban pecázunk, éjfél előtt sündisznót keresünk, a déli napsütésben pedig lepkéket fogunk. A baj csak az, hogy gyorsan nőnek, a legnagyobb unokám már elsős gimnazista, ő lány, és már csak éjjel szeretne pecázni, nappal nem. / mosolyog – a szerk. / A másik két unokám fiú - egyikük negyedikes, a másikuk hatodikos általános iskolás -, ők még hadra foghatók, szeretnek nagyon a táborba jönni.
- Orfűn él?
- Nem, Pécsett, a Tiborc utcában élek, a karhoz közel, Orfűn nyaralóm van. Jó, hogy ez az utóbbi években ismét benépesült, mert ad feladatot. Amikor a gyerekeink kirepültek, volt egy hosszú, csöndes időszak az életünkben a feleségemmel, akit sajnos emlődaganatban elveszítettem öt évvel ezelőtt.
- Mivel foglalkoznak a gyerekei?
- A fiam orvos, itt, az egyetemen végzett, a PhD-ját a Mikrobiológiai Intézetben készítette, ott is dolgozott, adjunktus lett, majd hét éve meghívták egy bécsi kutatóközpontba, ahol vakcinákat fejlesztettek. Azóta ott tevékenykedik, ma már középszintű vezető egy nemzetközi csapat élén. Sopronból jár ki minden nap a munkahelyére. A lányom két évvel fiatalabb nála, ő angol tanárnő ugyancsak Sopronban, és Burgerlandban is oktat, itthon a magyarokat, kint pedig az osztrák gyerekeket tanítja angolra. A lányomtól van a lányunokám, a fiamtól a két fiú.
Kár, hogy nincsenek közelebb, de azzal vigasztalom magam, hogy ha Amerikában vagy Angliában élnének, akkor még messzebb lennének. Négy-hat hetente megyek hozzájuk, a hosszú hétvégéket is náluk töltöm akkor, amikor mindenki otthon tartózkodik, mert ilyenkor együtt van az egész család. A fiamnak van egy nagy kertje, gyakran grillezünk, amíg körülöttünk rosszalkodnak az unokák. / mosolyog – a szerk. / A gyerekek nagyon várnak, szerencsére még nem azt mondják, hogy: „jaj, jön a papa”, hanem azt, hogy: „olyan soká jön”? Arra törekszem, hogy ez így maradjon, amíg csak lehet.
- A felesége is orvos volt?
- Nem, ő asszisztensnő volt az I-es számú Belgyógyászati Klinikán, ahol én is harminc évet töltöttem. Gyógyszertári asszisztens képzettsége volt, és a kutatólaboratóriumban dolgozott egészen a nyugdíjazásáig. Medikusként vettem feleségül, de már általános iskolában udvaroltam neki Pázmándon, mindkettőnk szülőfalujában. Nagyon szép kis település, közel a Velencei tóhoz, akkoriban is dolgos emberek lakták.
- A fiuk lett a követőjük.
- Igen, bár én szerettem volna, ha klinikus válik belőle, de őt inkább a kutatás vonzotta. Amikor Amerikában dolgoztam, akkor ő nulladéves orvostanhallgató volt, és a mi laborunkban kapott egy volunteri állást, ami státuszt jelentett. Ez is inspirálhatta a későbbi pályaválasztásában. Arra tanítottam, hogy ne csak kutatgasson, hanem mélyüljön el a szakmájában, és a legjobbak között legyen. Ilyen is lett, ma egy jó kutató, egy kiváló laborvezető. Hívták haza is dolgozni, de nemet mondott.
- A tavak iránti vonzalom még Pázmándról ered?
- Igen, ahogyan a természet iránti vonzalmam is. Ma is a kertészkedés az egyik legfőbb hobbim. Szegény család voltunk, egy nagy családi házban laktunk, amihez volt egy kert és egy szőlő is. Már gyerekként kiképzett szőlészeti szakember voltam, tudtam, hogyan kell permetezni, és minden egyebet. Lovat is tartottunk, valódi paraszti környezetben nőttem fel, a szüleim is földművesek voltak. Ott az emberek zöme vagy gazdálkodott helyben, vagy eljárt Budapestre, illetve Székesfehérvárra dolgozni, Pázmánd ugyanis a két város között fekszik. Még az orvosavatásom előtti nyarat is munkával töltöttem a szülőfalumban. Építkezéseken, szőlészetekben dolgoztunk a volt osztálytársaimmal, ahol mindig mondták, milyen jó lesz, ha visszamegyek majd háziorvosnak. De nem így lett, mert az egyetem elvégzése után rögtön állást kaptam az I-es számú Belgyógyászati Klinikán.
- Meséljen egy kicsit a szüleiről, milyen emberek voltak?
- Dolgos, szerény, egyszerű emberek voltak. Édesanyám egy igen szegény család legidősebb tagja volt, édesapámék a háború előtt nagygazdák, kulákok voltak, de a vagyonukat elveszítették, így őket is a szegénység sújtotta. Tőlük tanultam a munkához való hozzáállást és a szerénységet, és útravalóul azt, hogy én nem akarok így élni. Biztattak is, hogy tanuljak, törjek ki, mert jó fejű gyerek voltam. A gyerekeim – második generációs értelmiségiekként – már egészen másként látják a világot. Az általános iskolában 43-an voltunk egy osztályban, akkoriban nagyon sok gyerek született. A József Attila Gimnáziumban, Székesfehérváron nyolc párhuzamos első osztály volt, én H-s voltam. Sokan voltunk hasonló cipőben, mindannyian tovább akartunk tanulni, hogy kitörjünk. Szerettem a biológiát, az állatokat, az embereket, kitűnő volt végig a bizonyítványom, ezért valahogyan egyértelmű volt, hogy orvos leszek.
- Vannak testvérei?
- Igen, az öcsém meghalt húsz évvel ezelőtt daganatos betegségben, van még egy hét évvel fiatalabb húgom, aki Budapesten él a családjával. Ő egy lottózót vezetett a nyugdíjazása előtt, korábban pedig ápolónőként dolgozott. Küzdelmes sors adatott neki.
Eleven gyerek voltam, a csínytevések egyik nagy kitalálója, innovatív már akkor is. / nevet – a szerk. / Sok barátom volt, és sosem voltam haragtartó, a családban sem. Megbeszéltük mindig a problémákat, nem volt duzzogás, aztán mindannyian haladtunk tovább.
- Azonnal felvették az orvosi egyetemre?
- Igen, 1966-ban történt ez. Végig Népköztársasági ösztöndíjas voltam, ami ezer forintot jelentett akkoriban, és ez nekem nagyon sokat számított. Tudtam belőle minden hónapban venni magamnak egy-két holmit. Arra törekedtem, hogy minden vizsgám jól sikerüljön.
- Miért Pécsre jött, miért nem Budapestre, hisz az volt közelebb?
- Az igaz, hogy onnan gyakrabban hazajárhattam volna, de idegenkedtem Budapesttől, a lüktető, forgalmas fővárostól. Pécs igazán tetszett, jártunk itt osztálykiránduláson, és nagyon barátságosnak tűnt, közelebb állt hozzám. De még mielőtt döntöttem volna, földobtam egy húsz fillérest, és végül az döntött helyettem. / nevet – a szerk. / Nagyon jó, hogy ide jöttem, már csak azért is, mert a legnagyobb nevek tanítottak itt akkoriban. Olyan szuggesztív oktatót, mint amilyen Romhányi György professzor volt, nem tudom, teremt-e valaha az ég. De voltak többen: a klinikumban dr. Szabó Dezső, dr. Jávor Tibor és dr. Mózsik Gyula professzorok. Utóbbi toborzott negyedéves orvostanhallgatókat diákkörösnek, remekül menedzselte a fiatalokat. Sokan voltunk, én ott is ragadtam, az I-es számú Belgyógyászati Klinikán. Fiatalként előadhattam a nagy kongresszusokon, volt teljesítményem és ambícióm, rájöttem, hogy a belgyógyászat nagyon szép terület és ezért megpályáztam az egyetlen állást, ami akkor volt, sikerült is elnyernem. Ma már lasszóval fogják a fiatalokat, hogy maradjanak a nagy klinikákon is. Gondot jelent még ott is az utánpótlás.
- Csakis klinikus szeretett volna lenni.
- Igen, ez egyértelmű volt, bár azért a kutatás is érdekelt, ezért 1989 és 1992 között kimentem Amerikába. Az ösztöndíjat Jávor és Mózsik professzorok segítségével nyertem el. Ott magas szinten lehetett művelni a fekélybetegségek kutatását molekuláris-biológiai szinten, sok cikkem is megjelent ezzel kapcsolatban. Amikor hazajöttem, már megvolt a kandidátusi értekezésem, és 1995-ben az elsők között habilitáltam, ami szükséges volt a docensi és az egyetemi tanári kinevezésekhez. 1996-ban fiatal doktorként kaptam meg a professzori kinevezést.
- Miért épp a fekélybetegségek kutatása felé orientálódott?
- Jávor és Mózsik professzorok témája is ez volt, akik lelkesen vetették bele magukat ebbe a szakterületbe, és ez az aktivitás minket is motivált. Emlékszem, dr. Füzesi Zsuzsanna professzor asszonnyal és a férjével, dr. Szilágyi András professzorral egy laborban dolgoztunk, sorra öltük a patkányokat ennek a tudománynak az oltárán, mert akkor még lehetett. Akkor még nem volt hatékony gyógyszer, nem tudtuk kellően védeni a gyomrot az eróziók kialakulása ellen. Sok ismeret hiányzott még, amik ma már léteznek, és tartós gyógyulást hoznak a fekélybetegségekben. Volt tehát mit kutatnunk. Szerencsére ma már nem kell megoperálni a betegeket, mint a mi időnkben.
Jávor professzor volt az első klinikai farmakológus Magyarországon, azaz olyan klinikus, aki gyógyszerkutatással is foglalkozott klinikai beteganyagon. Ez akkor új területnek számított, és ez engem bevonzott. A fekélykutatás mellett sok időt szántam a gyógyszerek vizsgálataira is. Létrehoztunk egy humán, egyes fázisú vizsgálót az akkor még 400 ágyas Klinika földszinti részén kilenc ággyal, és először adtunk az embereknek gyógyszermolekulát az állatkísérletek után. A Tiszacid nevű készítményt ott fejlesztettük ki. Sok eredményt elértünk, igazán tartalmas évek voltak ezek.
- Keveseknek sikerült megteremteni a valódi egyensúlyt és összhangot az oktatás-kutatás-gyógyítás hármasában, erre is büszke lehet.
- Az vagyok. Ez valóban több emberes dolog, de alapvetően elengedhetetlen egy klinikus életében az oktatás és a kutatás is, hisz mindez együtt biztosítja az előrelépést. Sok éven át nagyon tartalmas együttműködésünk alakult ki az amerikai egyetemekkel. Ohioban már működött a Családorvostani Intézet, és mi gyakran jártunk ki rövidebb szakmai utakra hozzájuk. Szép példái voltak annak, hogyan kell kialakítani a kubatúrát, az oktatási modulokat, és hozzárendelni mindehhez az anyagi feltételeket. A tantárgyak egy részét tőlük lestük el, például az orvosi kommunikáció gyakorlatát, ami egy klinikai készségeket segítő tantárgy.
Szerencsére kreatív, értelmes, és emberileg is értékes munkatársaim voltak, akik nagyban segítették a munkámat. Amikor az I-es számú Belgyógyászati Klinikáról kikerültünk a Honvéd Kórházba, akkor ott volt 45 belgyógyászati ágyunk, és létre tudtuk hozni azt a gyógyító egységet, ami a rezidensi képzés alapja volt. Remek volt az együttműködés dr. Radnai Béla főorvossal, dr. Király Ágnes docens asszonnyal, vagy az oktatás területén dr. Végh Máriával. A családorvoslásban ők és a csapatuk jelentették a szakmát, velük hoztuk létre a tantárgyakat és szerveztük meg az oktatást. Azon voltam, hogy összefogjam és ösztönözzem őket.
Visszakanyarodva egy kicsit a múltba: amikor hazajöttem Amerikából, 1992-ben először a klinikai farmakológiai részlegnek lettem az operatív vezetője Jávor professzor irányítása mellett. Kelényi Gábor és Kellermayer Miklós professzorok, a POTE akkori vezetői kértek fel arra, hogy a családorvoslás ügyét is kézbe vegyem, és alakítsam ki ennek a rendszerét az egyetemen. Sokáig csak csoportként dolgoztunk, 1999-ben váltunk önálló intézetté. Sikerült kialakítanunk, hogy az orvosképzés mindhárom szintjén – az alapozón, a rezidensin és a szakorvosin is – egymásra épülő, saját tantárgyaink legyenek. A Honvéd Kórházban közel tíz évig vezettem a Családorvostani Intézetet és a III-as számú Belgyógyászati Klinikát, ami hősi korszak volt az életemben. Oda jártak a szigorló orvosok is, akik szerettek hozzánk jönni, mi pedig szívesen foglalkoztunk velük. 2002-ben aztán újabb átszervezések jöttek, a belklinikai ágyakat átcsoportosították, helyünkre a Bőrgyógyászati Klinika került, mi pedig átköltöztünk az akkori Baranya Megyei Kórház épülettömbjébe. Az egyenes vonalú építkezésbe került ezáltal egy-két cikk-cakk is.
- Mondhatjuk Önre azt, hogy szenvedélyes vezető volt?
- Igen, talán azért, mert magam is nagyon szerettem a munkámat, és ezt a rajongást próbáltam átsugározni másokra is. Persze ez sok időt és energiát elvett, amit azért bevallom, a családom sínylett meg. Szerencsére a feleségem nagyon jóságos asszony volt és megértette, hogy a sikerhez hosszú és rögös út vezet. Amikor kis klinikus voltam, pluszban vállaltam ügyeleteket is az intenzív osztályon, mert nem volt elég orvos. Ott is az motivált, hogy ellessem a szakma fortélyait. Mindig maximalista voltam magammal szemben.
- Említette, hogy sosem feküdt le haraggal, a vitás kérdésekben mindig nyugvópontra jutott a munkatársaival és a családjával is. Gondolom, nincs is gyomorfekélye.
- Az nincs. / nevet – a szerk. / A vérnyomásom magas, de az az egészségtelen étkezés, a túlsúly és a mozgásszegény életmód miatt van. A rendszeres futást vagy a kerékpározást be kellene beiktatnom az életembe.
- A nyugdíjazása után kinek adta át az intézetvezetést?
- Dr. Balogh Sándor professzornak, aki Budapestről jött, és öt évig vezette az intézetet. Mellette társprofesszorként voltam jelen, és amiben kérte, segítettem. Megmaradt a csapat, a tantárgyak, csak az intézet neve változott Alapellátási Intézetre, mivel akkorra már a családorvoslás és a hospice-palliatív tanszék mellett a foglalkozás-és munkaegészségügyi tanszék is létrejött az intézeten belül, tehát egy igazán nagy intézetté váltunk. Balogh professzort dr. Csikós Ágnes egyetemi docens váltotta az intézetigazgatói székben, aki remek képességei, munkaszeretete és kedves személyisége révén méltó utódunk.
- Létrehozta a Családorvos Kutatók Országos Szervezetét is. Miért érezte ennek szükségét?
- Amikor létrejöttek a családorvoslás területén a különféle tanszékek, akkor úgy éreztük, hogy az országos lehetőségeink szűkösek. Létezett ugyan akkor már a MAOTE, azaz a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesülete, ahol próbáltunk szerephez jutni és tudományos konferenciákat szervezni, de sajnos ez nemigen működött a szakmai féltékenykedések miatt. A debreceni kollégámmal együttműködésben végül úgy döntöttünk, létrehozzuk a CSAKOSZ-t, ami a legkorszerűbb körülmények között működik ma is. Van szervezeti, működési szabályzatunk, van egy rotációs rendszerünk az elnökségben, a vezetőséget három évente újraválasztjuk, van egy áttekinthető felépítés, és hozzá egy gazdálkodási szisztéma. Arra is figyeltünk, hogy a konferenciákat minden évben más egyetem szervezze, így érdekeltté tettük őket a közös munkában. Szerencsére ma is virágzik ez az egyetemekre épülő szervezet. Az irodánk helyben, az intézetünkben van, dr. Rinfel József a titkárunk.
- Jó érzés lehet, hogy újításai révén ennyi „gyermeke” van.
- Valóban, a CSAKOSZ mellett ilyen a Családorvostani Intézet, az I-es számú Belgyógyászati Klinikán a klinikai farmakológiai osztály, valamint a hospice-palliatív tanszék is. Utóbbit szintén amerikai mintára valósítottuk meg, és Csikós doktornő a szívét-lelkét beleteszi. Dr. Fischer Emil professzor dékánsága idején oktatási dékánhelyettes voltam, és büszke vagyok arra is, hogy az irányításom mellett, sok-sok egyeztetés után sikerült kialakítani a végleges, kredit alapú curriculumot az orvosképzésben, amit aztán dr. Csernus Valér professzor fejlesztett tovább.
- Kedvelte a dékánhelyettességet?
- Igen, mivel közéleti típus vagyok, szeretem a kihívásokat, és azt is, ha emberekkel kell foglalkoznom, velük tárgyalnom, dűlőre jutnom, bár ez azért nem könnyű feladat. Sokat kellett egyezkednem az egyetemi oktatókkal, hogy lássák, a kreditrendszerrel nem megrövidíteni akarjuk az óraszámokat, csupán racionálisan, jól elosztani őket, és a kötelező tantárgyak mellett kialakítani a fakultatív, elektív lehetőségeket is. Végül megértették és elfogadták a rendszert.
- Mondhatjuk Önre, hogy teremtő alkat kellő diplomáciai érzékkel megáldva?
- Igen, mert amibe belefogtam, azt mindig sikerült megvalósítanom, több-kevesebb sikerrel. Ezt azonban nem értem volna el a munkatársaim nélkül, akik egy csomó területen okosabbak voltak nálam. Szerencsére az egyetem is támogatott abban, hogy helyzetbe hozzuk az alapellátást, és a reformok célt érjenek.
- Maradhatott volna egy „egyszerű belgyógyász” is, nem kellett volna beleállnia az említett nagy kihívásokba. Táplálhatta ezt a bizonyítási vágyat a már korábban említett gyermekkori kitörési szándék is?
- Ezen még nem gondolkodtam, de lehet köze hozzá, hisz bizonyítani akartam, hogy több helyütt is megállom a helyem, és ezért magamhoz vonzottam a feladatokat. Az is lehet, hogy többet értem volna el azzal, ha keskenyebb pályán maradok, de úgy érzem, hogy változatos volt az életem. Azt sem bánom, hogy nem lettem akadémikus, bár megírtam a nagydoktorimat, csak nem adtam be. Az egyik oka az volt, hogy kicsit későn fogtam hozzá. Az amerikai munkáimra próbáltam építeni, de eltelt már jó néhány év, és korszerűtlenné kezdtek válni a közléseim. A másik ok, hogy akkoriban többeknek visszadobták a nagydoktoriját.
- Nagyon hangulatos a szobája a bútoroktól is, no meg a sok fotótól, emléktől.
- A fiúunokáim fotói még hiányoznak, azokat pótolnom kell, egyelőre csak a lányunokám látszik a képeken, amint épp a Ki mit tud? versenyen énekel. Büszke vagyok arra az oklevélre az íróasztalom fölött, amit pázmándiként kaptam, amikor díszpolgára lettem a falunak, aztán arra a bostoni fotóra, ahol az intézetem munkatársai látszanak a Harvard főépületének a lépcsőjén. Amott egy ázsiai konferenciáról készült kép látható, a másikon együtt látszom Jávor és Mózsik professzorokkal Olaszországban, és még sok-sok emlék van itt a különféle külföldi kongresszusokról.
- Gondolom, rengeteget olvas, már csak a betegei anyagainak kapcsán is, folyamatosan képzi magát.
- Igen, hazahordom innen is a folyóiratokat, emellett bújom az internetet, olvasom a napilapokat és egy hetilapot is, irkálok, eljárok konferenciákra, még nem vontam ki teljesen magam a szakmai élet körforgásából. Fő szenvedélyem a kertészkedés és a pecázás, új hobbim pedig az erdőjárás, amiben van egy társam is, akivel barangolok a természetben. Vettem is egy túrabakancsot. / mosolyog – a szerk. / Jól ismerem a fákat a levelükről, az unokákkal mindig sok levelet gyűjtünk, amiket aztán együtt lepréselünk. Igyekszem megtanítani őket a tájékozódásra is az erdőben. Fontos, hogy tudják, nemcsak az internet és az okostelefon világa létezik, és ha velem vannak a természetben, ezeket el is felejtik.