Hírek

Portrébeszélgetések - 2018. május 28, hétfő

„Büszke vagyok arra, hogy a pécsi gyermeksebészet rákerült a gyermeksebészet világtérképére”

- portrébeszélgetés dr. Pintér András emeritus professzorral

Amikor elértem telefonon, épp az intenzív osztályon feküdt, túl egy nehéz műtéten. Zavarban voltam, érdeklődjek-e arról, tudunk-e találkozni, ám ő azonnal elhárította a kétségemet, mert belefogott egy viccbe, majd rögvest hozzátette, hogy két hét múlva hívjam. Otthonában fogadott, szívélyesen, derűsen, mintha meg sem történt volna a kórházasdi. Ugyan szó esett a betegségéről, a megpróbáltatásairól, de humora, optimizmusa gyorsan átlendítette ezen. Ahogyan sportos életmódja is, aminek sokat köszönhet. Büszkén mutatja a ház alagsorában található konditermet, meg a szaunát, amiket ma is használ, bár már óvatosabban. Sokszínű, huncut, érdekes ember dr. Pintér András, a Klinikai Központ Gyermekgyógyászati Klinikájának emeritus professzora, akinek életigenlése példa lehet sokunk számára.

 

Schweier Rita írása

 

-Említette, hogy szereti a formabontást. Mit szólna ahhoz, ha egy viccel kezdenénk a beszélgetést?

-/ kissé meglepődik, de azonnal belevág – a szerk. / Mivel kullancsszezon van, ezért egy ezzel kapcsolatos viccet mondok. A katicabogár csapodár, és hárman is csapják neki a szelet: a szentjánosbogár, a cserebogár és a kullancs. A katicabogár teherbe esik és az a nagy kérdés, hogy ki az apa hármuk közül. Eljön a szülés ideje. Az erdei szülőotthon előtt izgatottan várnak a potenciális apák. Végül megjelenik a szülésznő, aki a kullancshoz megy, gratulál, és azt mondja: „Csak egy baj van, hogy a kis kullancs feje szülés közben beszakadt.”

-Biztos vagyok abban, hogy Ön a műtőben is jó hangulatot teremtett.

-Sok műtőben szól a zene. Mi is bekapcsoltuk az ügyelet alatt, nappal azonban nem. Ez nem rigid megszorítás, hanem zavarhatta volna a beszélgetésünket. Ennek ellenére jó volt a hangulat. Látva a kollégáim derűjét, és azt, hogy mindig vannak terveik, a budapesti és a vidéki munkatársak gyakran megkérdeztek, miként motiválom őket. Furcsa volt számomra ez a kérdés, mert soha nem gondoltam arra, hogy amit teszek, azzal esetleg motiválok is. Ez egy tudat alatti folyamat volt.

A műtét egyébként olyan, akár az autóvezetés. Ha sima az út és nem történik semmi különös, akkor a rutin dolgokat szinte odafigyelés nélkül meg lehet oldani. Az útkereszteződéseknél azonban fontos a koncentráció. A sebészi beavatkozásokat egyébként sokszor fetisizálják. A munkánk természetesen nemcsak a műtétből áll, hanem annak fontos része a kivizsgálás, a beavatkozás előtti és utáni betegmegbeszélés, a műtét utáni sebkezelés, valamint az utógondozás is. A műtéti indikáció felállítása sokszor nehezebb, mint magának a műtétnek az elvégzése.

-Önnek megadatott az, hogy hosszú időn át, 27 évig vezethesse a gyermeksebészetet.

-Ezért hálás vagyok, mert volt időm és lehetőségem a terveim megvalósítására. Az új módszerek bevezetésére, a munkatársaink külföldi és hazai képzésére nem elegendő négy év, esetleg ennél is kevesebb idő. Az eredményes szakmai „iskola” megteremtésére és felépítésére is hosszabb idő szükséges, amire fiatal életkorban kellene lehetőséget biztosítani az arra alkalmas szakembereknek.

-Abban is szerencsésnek mondhatja magát, hogy több alkalommal is járhatott Indiában és az Egyesült Államokban.

-Megadatott, hogy ötször vagy hatszor elutazhassak mindkét helyre, pontosan már nem is emlékszem, összesen hányszor voltam a két országban. Az én elvem: „adj, hogy kaphass”. Először mindig mi hívtuk meg a külföldieket hozzánk, nem vártam arra, hogy ők ajánlják ezt fel. Ez a gesztus nagyon fontos, és hosszú távon meg is térült. 

-Ez volt az Ön munkásságának az egyik legnagyobb érdeme is, mert a magyar gyermeksebészetet sikerült megismertetnie Nyugat-Európában és a világban.

-Ha ma Ön elmegy Liverpoolba vagy Fokvárosba, találkozik az ottani kollégáimmal, és hozzáteszi, hogy Pécsről jött, biztosan megkérdezik: Andrew mit csinál, hogy van? Valóban sikerült Pécset rátenni a gyereksebészet világtérképére. A Pilaszanovich Imre emlékelőadásokra - amiket immár 28 éve minden évben megrendezünk – mindig meghívjuk a világ egy-egy vezető gyermeksebészét. Eddig csak a nyugati országokból érkezett hozzánk vendég, idén azonban már keletről, Gdanskból jön egy neves szakember, ami örömteli.

Többször kérdezték azt is tőlem, hogy mi a kapcsolatteremtés nyitja. Erre azt szoktam mondani, hogy a kongresszusok legfontosabb részei az ebédek, a vacsorák és a kávészünetek. Általában hosszú a sor a kiszolgálásig, bőven van tehát mód és idő az ismerkedésre a külföldi kollégákkal. Ha megszólítom egyiket-másikat és belefogunk a beszélgetésbe, biztosan az asztalához invitál. Ekkor azonban még csak elültettük a magot. Mestyán professzor, a korábbi főnököm kérdezte tőlem, mit akarok még, hisz már mindenki ismer a világon. Azt feleltem neki, hogy a virágot, miután elültettük, öntözni és gondozni kell. Amikor nyugdíjba ment, azt mondta, hogy a jövő engem igazolt. A nemzetközi elfogadottsághoz emellett szükség van arra, hogy jók legyünk a szakmánkban, kellően boldoguljunk az angol nyelvvel, és ami talán a legfontosabb, rendelkezzünk a fent említett kapcsolatteremtő képességgel. Még egy fontos gondolat: igazi, tartós és gyümölcsöző szakmai és emberi kapcsolatok fiatal orvosként kötődnek. Professzorok között általában már nem alakul ki szorosabb barátság, hanem csak közös érdekeken alapuló alkalmi érdekszövetségek jönnek létre.

-A gyógyítás, a kutatás és az oktatás mellett azért ez sok energiát igényelhetett.

-Valóban. Erről egy érdekes sztori jut eszembe. Egyszer, amikor az egyik német vendégemmel beszélgettem este a klinikán, jött Csaba fiam - akkor még kicsiként -, mondván, hogy rossz volt, és az édesanyja azt üzeni, verjem meg. / nevet – a szerk. / Ez is jelzi, hogy az életem jelentős részét a klinikán töltöttem.

Nagy nehézségek árán el tudtam intézni azt, hogy kilenc magyar gyermeksebész 3-3 hónapra elutazhasson az Egyesült Államokba úgy, hogy a repülőjegyüket, a szállásukat, és a tartózkodási költségeiket is fizessék. Az USA-ba utazó kollégák megválaszthatták a helyet is, ahova menni akartak. Később nyolc amerikai gyereksebész érkezett hozzánk egy-egy hónapra. Sokat tanultunk tőlük. Bár az utat én szerveztem, magamat nem tettem bele az „utazókeretbe”.

Kollégáim - értékelve a tevékenységemet - a Magyar Gyermeksebész Társaság örökös tiszteletbeli elnökévé választottak. Számos elismerést kaptam már korábban, Batthyány-Strattman-díjat 1999-ben, Szent-Györgyi Albert díjat 2007-ben, a Magyar Köztársaság Tiszti Keresztjét 2008-ban, de az örökös tiszteletbeli elnökségre vagyok a legbüszkébb. Megható volt számomra, amikor a közgyűlés résztvevői fölálltak és tapssal köszönték meg az igyekezetemet.

-Megválasztották az Európai Gyermeksebész Társaság elnökének is, ami ugyancsak hatalmas rangot jelentett.

-Két évig voltam elnök, és a keleti blokkból csak én mondhatom ezt el. Kezdettől fogva vezetőségi tag voltam, és csak nemrég köszöntem le a betegségem miatt.

Jellemző volt rám, hogy az ülésekre, a rendezvényekre esetenként korábban, vagy később mentem el. A „csúcs” az volt, amikor egy németországi szimpóziumra pontosan egy hónappal korábban érkeztem a szálloda recepciósának legnagyobb megrökönyödésére. / nevet – a szerk. /

-A kapcsolatépítés és az elnöki teendők mellett gondja volt a klinika épületének felújítására is.

-Harminc éve már annak, hogy sikerült jelentős külső támogatást szereznem a József Attila és a Bajnok utcai emeleti front beépítésére, egy tornaterem, valamint egy betegszállításra is alkalmas lift létrehozására. Az egyetem ebben az évben nem tudott segíteni, de a következő évre biztosította volna a kért összeget. Ekkor elmentem három pécsi potens polgárhoz, akiktől hét és félmillió forintot kértem, és kaptunk is kölcsön tőlük másfél évre kamatmentesen. Nagy harcok árán ugyan, de fel tudtunk venni egy megfelelő gyógytornászt is. Jelenleg egyébként már három gyógytornász dolgozik a klinikán.

-A gyógyítás-kutatás-oktatás hármasa hogyan volt jelen az életében?

-A gyermeksebészet nem külön tantárgy, hanem a határterületek (traumatológia, gyermekgyógyászat, urológia) keretén belül a fontosabb gyermeksebészeti témákról tarthatunk előadásokat. Emellett minden évben meghirdetünk kreditpontos kurzusokat, ami azt jelenti, hogy a fontosabb gyermeksebészeti kórképeket 14×2 órában tanítjuk, és ezeken maximum 15 hallgatót tudunk fogadni. A gyermekgyógyászati gyakorlatok keretében gyermeksebészeti kórképeket mutatunk be. Ezeken az ún. „ágy melletti oktatásokon” nagyon sok a hallgató.

Van egy csúnyának hangzó mondat, amit mi módosítottunk: a bosszú nem mindig rossz tanácsadó. Erre szeretnék egy példát is mondani. 1967-ben, öt évvel a végzésem után lehetőséget kaptam, és elmehettem az NDK-ba hat hétre. Akkor ez nagyon nagy szó volt. Ott láttam, hogy minden harmadik-negyedik gyermeket a húgy-és nemiszervek betegségeivel, azok fejlődési rendellenességeivel kezelnek, nálunk ugyanakkor ezek a csecsemők és gyermekek gyakran elkallódtak. Fontosnak tartottam tehát foglalkozni ezzel a betegcsoporttal. Szükség volt ehhez egy olyan műszerre – amilyen az EKG a szívnek, az EEG az agynak -, ami a hólyag működését méri (uromanométer). Az akkori kormány államtitkárától kértem ebben az ügyben segítséget. Miután behozták a műszert az országba, kipróbálásra odaadták egy budapesti intézetnek, és soha nem került Pécsre. Akkor – és itt a bosszú, ami stimulált minket – létrehoztuk a ma már harminc éve sikeresen működő Visszatérés Alapítványunkat. Azóta is ebből az alapítványból biztosítunk sok olyan dolgot (műszervásárlás, utazás), amit más forrásból nem tudnánk megoldani.

-Kutatási témája is a vizelettartási nehézségekkel volt kapcsolatos.

-A gyermekurológiai tevékenységünkből nőtt ki a témakör talán legfontosabb és legnehezebben kezelhető területe, a vizelettárolási, -tartási és -ürítési elégtelenségek komplex (nem sebészi és sebészi) kezelése. Ma már e kórkép kezelésének országos centruma vagyunk. A nagy beteglétszám, valamint a probléma részbeni megoldatlansága adta a kézenfekvő gondolatot, hogy a tudományos munkánk is ennek a beteganyagnak a komplex kezelésével foglalkozzon. Arra mindig ügyeltünk, hogy a klinikai munka és a tudományos tevékenység a betegágytól induljon el, és oda is térjen vissza.

A Gyermekmanuális Tanszéken (korábban Gyermeksebészeti Osztály) az elmúlt 10-15 évben 8 PhD és 3 habilitáció is készült, valamint egy akadémiai nagydoktori értekezés is rövidesen benyújtásra kerül.

-Miért épp gyermeksebész lett?

-Felnőtt sebésznek indultam, a Műtéttani Intézetben voltam TDK-s. Az igen tehetséges Szőllősi László adjunktus a Műtéttani Intézetből lekerült a gyermeksebészetre, és mivel én nagyon kedveltem őt, úgy döntöttem, megyek utána. Őt választottam valójában és nem a gyermeksebészetet, pedig akkor már megvolt az állásom a felnőtt sebészeten, ami akkor nagy dolognak számított.

Két főnököm, mentorom volt. Az egyik Pilaszanovich Imre egyetemi docens, akinek azt mondta útravalóként az édesapja: „Soha ne lásd, fiam, a hozzád forduló betegben a feléd guruló dinárt!” Micsoda mély gondolat! Tőle megtanulhattam a beteg tiszteletét és szeretetét is. Több kórházban is feküdtem betegként, és szomorúan tapasztaltam, hogy esetenként hiányzik a munkatársainkból az empátia.

A másik főnököm Mestyán Gyula professzor volt, akinek a londoni tanulmányutamat köszönhettem 1972-ben, amikor még szinte lehetetlen volt nyugatra utazni. Külföldi kapcsolatai révén elintézte, hogy egy évig Londonban kutathattam. Tőle is sokat tanultam, például a „soha nem elég” egészséges nyugtalanságát. Emlékszem, egyszer, amikor a laborban tevékenykedtem, odamentem hozzá azzal, hogy szeretnénk elmenni a feleségemmel az esti nyolc órai mozielőadásra. Fel volt háborodva, mondván, hogyan merek ilyet kérni akkor, amikor jól mennek a kísérletek. Nem engedett el. Ma már hálás vagyok neki ezért is.

-Azt honnan gondolta, hogy tud bánni a gyerekekkel?

-Ez kialakult, belenőttem. Ma már nem is tudnám elképzelni az életemet a gyermekek társasága nélkül. Kevés orvost ismerek, aki átnyergelt volna a gyermekgyógyászatról a felnőttre, viszont az ellenkezőjével több esetben találkoztam. Hiszem és vallom, hogy aki a beteg gyerekekkel foglalkozik, az nem leereszkedik, hanem ellenkezőleg, felemelkedik az ő szintjükre. Nem hazudnak, nem imitálnak, őszinték. Az orvosok azért, hogy meggyorsítsák a vizsgálat menetét, nem egyszer felkapják a gyermeket, felteszik a vizsgálóasztalra, és azonnal belefognak hasának nyomogatásába. Pedig először beszélgetni kellene a kis beteggel, megnyerni a bizalmát. Megkérdezni, hány éves, hova jár oviba, mi a kedvenc játéka, van-e testvére. A nagyobb gyermeket fontos megkérni, hogy maga másszon fel a vizsgálóasztalra, mondja és mutassa meg, hol, mije fáj. Látszólag ezzel elveszítünk néhány percet, ám megnyerjük a gyermek bizalmát, és a vizsgálat is  sokkal könnyebbé válik. Azt szoktam mondani, hogy akkor sikeres a munkánk, ha nemcsak fizikálisan gyógyul meg a gyermek, de az emléke is kellemes marad a klinikán történtekről. Azaz ha később mosolyogva meséli – sétálva az intézményünk mellett -, hogy „látod, anyu, itt vették ki a mandulámat”.

-Pécsett született, milyenek voltak a szülei?

-Anyám háztartásbeli volt, apám pedig mezőgazdász, középszerűen éltünk. Mire iskolás lettem, apám elment otthonról. Édesanyám egyedül maradt velem, és a nálam két évvel idősebb nővéremmel, ezért munkát kellett vállalnia. Ötvenéves fejjel, képesítés nélküli nővérként kezdett dolgozni. A kétéves, munka melletti tanfolyamot kiváló eredménnyel végezte. Ő akarta, hogy orvos legyek, holott engem a pingpongozás vonzott, annak voltam a megszállottja.

Akkoriban még csak két kar működött a pécsi egyetemen, a jogi és az orvosi. Igazán egyik sem volt szimpatikus számomra, de végül - anyai ráhatásra - az utóbbi mellett döntöttem. A pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban Sávai László tanár úr oktatta a biológiát, igen magas szinten. Nekem főként négyeseim voltak, és csak az érettségire tornáztam fel magam ötösre. Ekkor 1956-ot írtunk. Sikeres volt a felvételi vizsgám, ám mégsem nyerhettem felvételt, mivel a nagyszüleimnek korábban a Postavölgyben öt hold gyümölcsöse volt. Néhány hónapra el kellett mennem műtősfiúnak. Mivel a forradalom során sokan hagyták el az országot, 1957 februárjában pótfelvételit tartottak, és azért, hogy kipótolják a létszámot, én is felvételt nyertem. Kitűnő rendű először az egyetemen lettem. Emlékszem, hogy a második év végén anatómiából Szentágothai professzor szigorlatoztatott. Mivel nem tudtam ötösre az anyagot, ezért ő elkezdte nekem magyarázni az agy működését. Közben azonban egy fontos megkeresés miatt elhívták. Utána Flerkó professzor jött be, akinek elmondtam azt, amit Szentágothai professzor pár perccel korábban elmagyarázott nekem. Flerkó ezután meghívott diákkörösnek, „modern szemléletű” ismereteimért. / nevet – a szerk. /  A diákköri munkát azonban nem kezdhettem el, mivel - szó szerint idézem - „politikai és társadalmi munkában való passzivitása miatt nem nyert felvételt a TDK-ba”. A harmadik évben aztán a Kísérletes Sebészeti Intézetben vettek fel TDK-snak.

Akkoriban a pingpongozás mellett nagyon szerettem volna egy motorkerékpárt vásárolni. Eladtam az ebédjegyemet, edzősködtem egy pingpong csapatnál, egy másiknál kis pénzért pingpongoztam is, és mindezt azért, hogy vehessek egy motort. Mivel ez a szenvedély teljesen lefoglalt, ki is rúgtak bőrgyógyászatból, pedig az első két évfolyamon kitűnő voltam. Azután azonban már könnyebben mentek a dolgaim, mivel társadalmi munkában pingpong edzéseket tartottam azoknak az egyetemista lányoknak, akik nem akartak a testnevelés órákon részt venni. Ezáltal eltekintettek a nagyszüleim gyümölcsösétől is. „Piros” ugyan ettől még nem lettem, de „rózsaszín” már igen. / mosolyog – a szerk. /

A végzés után viszonylag hamar megírhattam a kandidatúrámat, ezt követte a habilitáció, majd a nagydoktori. Meghirdettem egy PhD-programot is, Vajda Péter volt az első PhD-sem, aki műtősfiúként kezdett dolgozni, ma pedig már ő a Gyermekgyógyászati Klinika Manuális Tanszékének a vezetője.

-Hogyan lett a pingpong a kedvelt sportja?

-Egy rövid ideig teniszeztem, de az annyira nem tetszett, és váltottam. A pingpong a szenvedélyemmé vált, az NB 1-ben évekig játszottam. Negyedikes gimnazista voltam, amikor mi lettünk a vidék legjobb csapata. Hatalmas volt a szurkológárdánk. Volt olyan meccsem, amikor egy labdamenet 20 percig tartott. Aztán amikor jöttek az ügyeletek, akkor befejeztem az asztaliteniszt. Utána már hobbiból sem játszottam, mert nem tudtam elfogadni, hogy már nem megy úgy, ahogyan  a fénykoromban. Amikor az első feleségem meghalt, akkor ismét elővettem a pingpongütőt, keresve a vigasztalást benne. Elmentem a fiammal egy megyei csapatba is játszani, remélve, hogy az segít a gyászomban.

-Az tehát egyértelmű, hogy jó a kézügyessége, a reflexei, és precíz is. Mindez a sebészethez is elengedhetetlen.

-Erről jut eszembe Bauer Miklós professzor, aki állítólag a marokkózással, azaz a pálcikajátékkal is tesztelte a fiatal orvosok manualitását. Ha ebben a finom kézügyességet igénylő játékban ügyes volt a jelentkező, akkor felvételt nyert, ha nem, úgy ennek az esélye csökkent.

-Kocogni azután kezdett, hogy abbahagyta a pingpongot?

-1980-ban voltam először Houstonban. Ekkor jött divatba a jogging, azaz a kocogás. Az utcákon, a parkokban nagymamákat lehetett látni az unokájukkal, anyákat a babakocsijaikkal, komplex családokat, együtt kocogni. Én is elkezdtem. Azóta is rendszeresen művelem ezt a sportot, és  remélem, hogy még nem kell feladnom.

-Ha visszagondol, vezetői periódusának melyik volt a legszebb időszaka?

-Az egész, szerencsére nem volt benne törés. A nyugdíjazásom óta is rendszeresen bejárok a klinikára, részt veszek a reggeli és a délutáni megbeszéléseken, valamint a kreditpontos oktatásokon. Már nem operálok, kis műtéteket sem végzek. A szobámat megtarthattam, ahol olvasással, írással, a kollégáim előadásaival, dolgozataival, a külföldi kapcsolataim ápolásával foglalkozom. Ha alkalom van rá, pénzadományokat is szerzek. Dóczi Tamás professzor mesélte, hogy amikor Szegedről Pécsre jött, több vállalattól is próbált adományt kérni. Több helyen azt mondták neki, hogy sajnos nem tudnak segíteni, mert korábban már járt itt a gyermeksebész Pintér András. / mosolyog – a szerk. /

-Szigorú vezető volt?

-Nem, de következetes. Mindig a fiatal munkatársat kértem meg először, hogy fejtse ki a véleményét, nehogy az idősebb kolléga gondolatmenete megzavarja a mondandójában. Van a porosz iskola, és van az angol rendszer. Az előbbi egy szigorú hierarchián alapul, az utóbbi lényege pedig abban áll, hogy ha valaki konzultáns, akkor már önálló lehet, kevésbé kell beszámolnia a főnökének. A mi rendszerünk az angol és a porosz iskola keveréke, angol túlsúllyal. Mindenki tudja, hogy a tevékenységében meddig mehet el, és mikor kell tanácsot, segítséget kérni a szenior kollégától.

Osztályunkhoz köthető a modern szemléletű újszülött-, csecsemő- és gyermekurogenitális sebészet hazai meghonosítása, továbbá nemzetközi szintre emelése. Ez is a közös munka eredménye. Mindannyiunk tudományos tevékenysége döntően azonos témakörből származik, így az elvégzett munka alapján egymás társszerzői vagyunk.

Erősségeink közé tartozik még az ajak-és szájpadhasadékos gyerekek komplex kezelése is, rendszeresen járunk külföldre is operálni ilyen betegeket.

-Az Ön nevéhez köthető a Pécs-Budapest közötti jótékonysági futás, no meg a Nyitott Gyermekklinika mozgalom is.

-Alapvető kérdés, hogy kit tartunk jó vezetőnek. Szerintem az a jó vezető, aki amellett, hogy jó orvos, igényesen és hatékonyan szervez, és kiváló szakembereket gyűjt maga köré. Alapítványunknak olyan tagjai vannak, mint a Paksi Atomerőmű, vagy a Brendon Gyermekáruház. Utóbbitól évente két és félmillió forint támogatást kapunk, és ezért igen hálásak vagyunk.

Az alapítvánnyal kapcsolatos egy humoros történet. A jótékonysági futás a Lánchídtól indult. Még Budán, a Duna-parton egy házaspár megkérdezte, hogy hova futunk. Amikor azt válaszoltuk, hogy Pécsre, a feleség csak legyintett és félhangosan mondta a férjének: „hagyd, ezek nem normálisak”. Egy másik emlék is eszembe jut ennek kapcsán. Amikor megérkeztünk Pécsre, a Széchenyi térre, a nagy számú kíváncsiskodó, várakozó és barát között volt három hajléktalan is. Az egyik hajléktalan megkérdezte, mi készül itt. Amikor megtudta, hogy a beteg gyerekek gyógyítására gyűjtünk, elment két társához, majd rövid idő múlva visszajött, és száz forintot ő is adott. Nagyon megható volt.

A Nyitott Gyermekklinika kezdeményezés is nóvum volt, és nem várt sikerrel zajlott. Egyik alkalommal a Brendon Áruháztól futottunk a Gyermekklinikáig, ezer gyerek csatlakozott hozzánk. Elhívtuk a világbajnok asztaliteniszezőnőt, Bátorfi Csillát, valamint a PVSK kosarasait. A kisgyermekek együtt játszhattak ezekkel a neves sportolókkal.

A legismertebb, egyben a „leghíresebb” betegeink a pécsi sziámi ikrek voltak. Egyetemünkön ekkor még hiányoztak a technikai és egyéb feltételek ehhez az extrémen súlyos és bonyolult sebészeti műtéthez, ezért a beavatkozásra a csecsemők hét hónapos korában a müncheni gyermeksebészeti klinikán került sor. A 180 ezer német márka összköltséget a németek vállalták. A nehézkes adminisztratív engedélyeztetések sorából egy mosolyogtató történetet emelek ki. Amikor az udvarias és segítőkész magyar rendőrtiszt meglátta a medencéjüknél tükörképszerűen összenőtt csecsemőket, ijedten kérdezte, hogy hány útlevélre lesz szükségünk, egyre vagy kettőre. Szerencsére két útlevél készült, mert különböző időpontokban hozhattam haza a gyerekeket Münchenből. A jelenleg harminc éves fiatalemberek Németországban élnek és dolgoznak.

Fontos elmondanom, hogy nem vagyok újító vagy feltaláló típus. Ha van valami érték bennem, akkor az az, hogy meg tudom különböztetni a fontosat a kevésbé fontostól, a szükségeset a kevésbé szükségestől, és a megvalósíthatót a nem, vagy csak a nagy nehézségek árán megvalósíthatótól.  Ezután a választott probléma megoldására összpontosítjuk az energiánk, és az anyagi forrásaink részarányos hányadát.

-Egy fia és egy lánya van.

-Igen, ők az első feleségemtől születtek. Jelenleg mindketten Budapesten élnek. A fiam ötvenegy éves, a Brendon üzletlánc második embere, a lányom pedig egy angol banknál dolgozik. Öt unokám van, három fiú és két lány, a legkisebbek 12 évesek. A második feleségem urológus, ő is az egyetemen dolgozik, húsz évvel fiatalabb nálam, debreceni származású. A jelentős korkülönbség ellenére – az urológiai kérdések kivételével – jól megértjük egymás. Most, súlyos betegségem során, erejét nem kímélve figyel rám, páratlan odaadással gondoskodik rólam, segítséget nyújt a felépülésemhez.

Befejezésként engedjen meg egy rövid történetet, ami azt gondolom, ide illik. Egy ismert író bírálatra kapott egy anyagot fiatal írótársától. Miután elolvasta, véleményét röviden és tömören így fogalmazta meg: „Kedves fiatal barátom! Itt ülök lakásom legkisebb helyiségében. Az Ön írása előttem van, de mindjárt mögöttem lesz”. / ismét nevetünk – a szerk. /

Hírarchívum